14.
Nem akartam beszélni róla, de már beszéltem róla. Úgy vagyok vele, ahogy a kezdeti időkben voltam, amikor jártam csapszékről csapszékre, beszélő lettem, hogy cselekvővé ne kelljen lennem, mert ilyen egy írástudó, beszél vagy ír, hogy cselekednie ne kelljen. Martinról beszélek, s akkor is Martinról beszéltem. Mindenfélét összehordtam róla, csak hogy ne kelljen szembenéznem vele, mint azon a reggelen, amikor eljött hozzám, és azt mondta, elviszi a feleségemet. Összehordtam róla mindenfélét, holott szívem szerint elmentem volna hozzá, mint most, amikor az írnokocskához elmentem. Magam előtt láttam, amint elmegyek hozzá, fogom magam, felkerekedem, veszek egy kardot Franstól, a kovácstól, úgyis tartozik nekem az iskolapénzzel, amit a hülye gyereke után egy ideje már nem fizet, veszek tőle egy kardot, és aztán elmegyek Martin házába, megforgatom a kardomat a nagyhasú nagy hasában, fogom az asszonyt és hazaviszem. Oly erősen képzeltem el ezt, s oly nagy hangon meséltem el a ki tudja hányadik kupa árpalé után Ludwignál Lasarnak, hogy barátom alig győzött csitítani. „Csendesebben!”, súgta sápadtan a fülembe, „csendesebben, tudod, hogy mindenütt Martin spionjai vannak!” „Szarok Martin spionjaira! Szarok Martinra! Elmegyek hozzá és megfürdetem azt a piszkos disznót a saját vérében!”, hőbörögtem, és el is hittem, amit mondtam, mert olyan jól tudok beszélni, hogy szinte valósággá válik a számban minden szavam. Olyan jól és hitelesen beszéltem, hogy Martin valamelyik spionja el is hitte, és vitte a hírt Martinnak. Nem először ülök ám Bart tömlöcében. Ültem már egyszer akkoriban, csak épp asszonykám, az első kiállt mellettem. Igen, a boszorkány kiált. S hogy mért állt ki? Ki tudja? Ki tudja, egy boszorkány mit miért csinál. Miért tolja le a nyelvét úgy valakinek a torkába, hogy elzárja a légutat, miért nem teszi meg ezt egy másikkal, miért hagyja csak el. Nem tudni, legalábbis én nem tudom. Csak azt tudom, hogy így történt. Ültem a csapszékben Lasarral, és egyszer csak megjelent Christian az embereivel, egy szó nélkül megragadtak és Martin elé hurcoltak. Vagyis teljesült a vágyam, odakerültem Martin elé s még csak tennem se kellett érte, viszont nem volt nálam Frans kardja. Nem volt nálam kard, és egyébként is a poroszlóknak kellett fogniuk, de nem azért, hogy Martinra ne vessem magam, hanem hogy össze ne roskadjak a részegségtől.
Jártam csapszékről csapszékre, s ha nem Lasarnak, másnak beszéltem. Peternek, a péknek, Jannak, az ácsnak, Fransnak, a kovácsnak, bárkinek, csak meghallgasson (egyszer még Bartnak, a hóhérnak is meséltem, de ez tényleg csak egyszer történt, mert a hóhérral nem lehet büntetlenül parolázni). Sőt nem is kellett, hogy meghallgasson, elég volt, ha mellettem ül és úgy tesz, mintha hallgatna, beszéltem én, úgyis elsősorban magamnak beszéltem. És volt is hallgatóságom, amíg a pénzem kitartott, s csak miután elfogyott, s nem tudtam már árpalevet fizetni a hallgatóságomnak, derült ki, hogy unják a történeteimet (vagyis történetemet, hiszen ha különböző változatokban is, variálva így-úgy, ahogy már egy valódi írás- és beszédtudótól elvárható), s maradtam magamra. Igen, még Lasar is elhagyott, nem árulásból, hanem mert egy szomszédos városba szólította egy megrendelés, oltárképet kellett festenie. Nekem meg nem maradt más, mint ülni egyedül a csapszékben vagy otthon, ha már kidobtak, és motyogni üres tekintettel.
S hogy miről motyogtam. Martinról természetesen. Pontosabban eleinte még csak az első feleségemről, s azt hallgatta is bátran mindenki – már persze ha fizettem italt is hozzá. De annak, hogy elpártoltak tőlem, nemcsak pénzhiányom és történeteim ismétlődő jellege volt az oka. Hanem az, hogy elkezdtem Martinról beszélni. Martinról, az ördögről.
