A negyvenéves férfi

újratanulni az egészet
azt is ami nincs azt a leginkább
a tekintetedet szeretkezés után
a mindennapi reggeleket nélküled
mindazt ami van és ami még lehet
s a lehet a nincsből kel ki úgy mint
tudod a fiókák amiket vagy akiket
az erdőben láttunk hát pont úgy
szóval ami nincs azt újratanulni
hogy legyen végre más is
ne csak ami van

A szervező előre megmondta, hogy kevesen lesznek. Mentegetőzött is, hogy ilyen helyre akarja meghívni Álomkórászt, de hát nincs neki más, ha nem vállalja, megérti, nem sértődik meg. A nagykocsi kultúrház nem vonz sokakat. Messzire van a belvárostól, inkább csak a helyiek látogatják. Szóval, ha nem, hát nem. Álomkórász azonban rögtön igent mondott. Hát hol máshol, mint Nagykocsiban. Épp azért, mert kiesik. Mert messze van a belvárostól. Annak idején is messze volt. Sok időbe tellett odaérni. Sok időbe tellett, amíg sikerült mondatokba írni azt az utazást. Nem akart beleférni egyetlen rendes mondatba sem, lepergette magáról a szavakat, mint vízhatlan cipő az esőt. Aztán valahogy mégis belepréselte. És egyszerre ott volt. Nagykocsi. Csak le kellett szállni a buszról, megtalálni a házat, becsöngetni. Hát most is megtalálja majd. A kultúrházat, ahol felolvashat a regényéből. Ha kevesen lesznek, akkor annyinak. Valahogy stílszerű is. Álomkórász nem a tömegeké.

            Arra azért ő sem számított, hogy senki sem lesz. Ült a színpadon, nézte az üres széksorokat, és hallgatta a szervező sopánkodását. Hogy ilyen még nem volt. Pedig hirdették a helyi újságban is. Álomkórász meg csak ült, kezében a könyvvel, és néha dünnyögött valami nyugtatót. Hogy ugyan már. Semmi az egész. Jót tett a kirándulás. Ha más nem, már az megérte, hogy látta ezt a kedves kultúrházat. Ahol ilyen szép nagy terem van, ennyi székkel. Ült dünnyögött, és azon gondolkodott, mennyi idő után illik felállni. Tíz perc, húsz perc? Hazafelé bedob egy unicumot. Vagy kettőt. Otthon meg olvas majd valamit. Mondjuk Krúdyt. Szigorúan magának.

            Akkor nyílt az ajtó. Nyikorogva nyílt, ahogy a hatásvadász filmekben szokás, és olyan lassan is, nőjön csak a feszültség, minél később derüljön ki, áll-e bárki is az ajtó mögött. Aztán bejött egy ember. Majd még egy. Egy férfi jött be, meg egy nő. Egy kövér, öreg pasas, botra támaszkodva, és egy középkorú nő, ősz hajjal. Fogalmazzunk úgy, hogy egy nő, akiről Álomkórász az ősz haja ellenére is tudta, hogy középkorú. Vele egyidős. Hát igen, gondolta. Ide kellett jönnöm, Nagykocsiba, hogy megtaláljam. Ha már annak idején nem találtam. Igaz, akkor nem is akartam. Nem fért volna bele egyetlen mondatba sem. Hát most itt van, mondat nélkül. Vagyis az a mondat, hogy itt van. Itt vannak.

            Álomkórász nézte Országházit és az első feleségét, és arra gondolt, hogy ez tényleg stílszerű. Kinek másnak olvasson fel, ha nem nekik. A róluk szóló részt. Erre gondolt, és mozdulatlanul ült a színpadon. Még a könyvet sem nyitotta ki.

            Álomkórász első felesége és Országházi odaballagtak a színpadhoz, majd leültek az első sorba. Országházi némi segítséggel, de ahogy elhelyezkedett, már diadalittasan föl is nézett a színpadra. Álomkórászra. Na, mi van, kisapám? Kinek van tolószéke? Ezt mondta ez a pillantás, de maga Országházi nem mondott semmit. Vagyis csak annyit, némi hatásszünet után, hogy na, akkor kezdhetjük. Halljuk azt a regényt. Ám akkor megint nyílt az ajtó.

            Egymás után jöttek be. Álomkórász nem ismerte fel őket azonnal, vagyis nem akarta őket felismerni. Arra gondolt, hogy nem. Annyiszor elmagyarázta már kocsmákban, regényekben, tantermekben, hogy ez nem így működik, hogy ő maga is elhitte. Hogy van a fikció, és akkor az tényleg az. A valóság az más. A valóságban szerelmes lesz az ember, aztán elhagyják, vagy ő hagy el, bár ez valamivel ritkább, no de épp azért van a fikció, hogy ott aztán bármi megtörténhessen. Mint a valóságban, ahol bármi megtörténhet. Na jó, de nem úgy. Például a nagypapa meghal, de attól kezdve állandóan ott csámborog a nagy belvárosi lakás előszobájában. A nagymama meg ott ül az ágya szélén. Holott már ő is halott. Ez a fikció. Meg az a fikció, hogy mindenkire rá lehet ismerni, és mégsem ő az. És erre most nyílt az ajtó, Nagykocsiban, az író-olvasó találkozón, és besétált a nagypapa. Mintha csak a nagykocsi kultúrház előadóterme egy belvárosi lakás előszobája lenne, ahol az ember vécére botorkál. Bebotozott a nagypapa, mert ő is bottal jött, mintha Országházi közeli hozzátartozója lenne, de rá sem nézett Országházira, hanem leült az egyik székre, és a füléhez tette a kezét, mint aki hallgatózik. Igaz, ami igaz, a nagypapa mindig is kicsit süket volt.

            Aztán becsoszogott a nagymama is, járókeretet tolva maga előtt, Lidi néni kíséretében, és akkor Álomkórásznak eszébe villant, hogy azt a bizonyos részt, a kukkolásról, ahol Lidi néni pinájáról van szó, azt mégiscsak ki kéne hagynia a felolvasásból. Azt mégsem lehet, gondolta, és már azon töprengett, hogy esetleg átírja fejben, mondjuk nemi szervre, vagy mondjuk metaforikusan nagy sötétlő erdőre, bármilyen közhelyes is. No de attól még Lidi néni ott marad!, villant az eszébe, csak nem mutogathatom itt pucér alsótesttel, kihagyom az egész részt.

            Álomkórász nézte a termet, látta, hogy szépen lassan megteltek a széksorok, ott volt már János bácsi, Ernő, a vásárhelyi püspök és Tóni is. De rajtuk kívül is mindenki, akiről csak egy félmondat vagy akár szó is papírra, pontosabban monitorra került annak idején. Egy valaki nem volt csak ott, de Álomkórász sejtette, hogy miért nem. Késik. Természetes, hogy késik. Majd csak a második felvonásra érkezik, nem véletlen, hogy a regényben is övé a második rész. Erre gondolt Álomkórász, kinyitotta a könyvét, és lassan, de határozottan olvasni kezdett. Ám érdekes módon nem egy májusi reggelről olvasott, amikor a nagymamához kellett indulnia az idősek otthonába, hanem egy márciusi estéről, amikor Nagykocsiban ült a színpadon, nézte mindazokat az embereket, akikből a fantáziája lám mégis csak valóságos személyeket teremtett, és belevágott egy történetbe, amelyről még nem tudta, hogy hova vezet.

nem tudni azt hogy merre van

az égbe szökött nagymama

nem tudni azt hogy hol csoszog

de mintha a fül hallana

egy zajt tán tőled is jöhet

mert azt ígérted az leszel

amit tőlem a névtelen

mint lopott tárgyat úgy vesz el

légy az amit bennem a vágy

mind csukott szemmel felsorol

legyél akár egy kerti pad

mit együtt láttunk valahol

legyél nekem az esti csók

legyél nekem a téli fagy

legyél bármi csupán legyél

legyél nekem az ami vagy

szerettem elhagyott

napsütött megfagyott

laktamott eladtam

hazaa magasban

hazaa mélybelenn

múlikaz életem

laktamott élekitt

istenmajd megsegít

hogyhanem úgysebaj

szélviszel szélvihar

elviszés visszahoz

tisztavolt tisztakosz

egyszermég tisztalesz

nemazút végeez

amikell megkerül

többénem egyedül

éshakell felelem

szabadság szerelem

Újévköszöntő szonett

Mint mágus kalapjából a varázsnyúl

úgy bújik majd ez az új év ki elénk

az ember talpának szépen alányúl

s emeli tovább mint rím a költeményt

akár a versben minden áll és bukik

a hogyanon és a ritmusképleten

azon hogy mit mikor s bármit elcsúfít

ha rosszkor jön majd az igenre a nem

hát jöjjön jókor az új évben bizony

kívánom így legyen s legyen jambikus

s ha ritmus hátán felfelé bumlizom

ne hallgattasson el semmi égi kuss

s az év kitelvén tudjam jó vége lett

e vágyba bágyad most ím ez a szonett.

Ünnep

Már amikor levetted a cipődet,

a magas sarkút, amit azért vettél fel,

mert úgy tanultad, hogy az ünnepre

szépen kell felöltözni, és hát egy

tanári karácsony, az első a praxisodban,

mégiscsak ünnep, ha másért nem, mert

mégiscsak ott taníthatsz, végre valahol,

de aztán annyira fájt a lábad, hogy már

ott kibújtál belőle, amikor tehetted,

a szendvicsekkel megpakolt asztal alatt,

vagy amikor az igazgató, aki már kicsit

spicces volt a pezsgőtől, nem nézett oda,

 mert egyébként sűrűn odanézett, talán csak

szórakozottságból, talán másért, mert

kacsintott is néha, de ez sem volt

kellemetlen, legalábbis nem rosszabb

egy foghúzásnál, ahogy az egyik matekos

kolléga mondogatta, úgy nagyjából mindenre,

te pedig kibújtál a cipődből, de aztán

vissza kellett bele lépned, főleg mert

le akartál lépni, hogy velem találkozz,

titokban, a nagy közös tanári összeborulás

helyett, ami a karácsony, vagyis a

karácsony előtti tanári karácsony,

afféle ünnep előtti ünnep, ahogy az dívik,

s bár volt a dologban némi kockázat,

mert egy kezdő tanerő mégsem léphet

le csak úgy idő előtt, de erősebb volt

benned a késztetés, mint a félsz,

s így kiosontál, viszont a lábad ezáltal

megint érintkezésbe lépett a cipővel,

s így mire találkoztunk, már arcodra

volt írva mindaz, amit az ünnepről,

egy ilyen magas sarkú cipős ünnepről

gondolsz, s ezért amikor javasoltam,

hogy viszlek a hátamon, amit persze

nem fogadtál el, mert jól nevelt vagy,

meg tudod jól, hogy fáj a derekam,

már akkor derengeni kezdett benned

valami, ami akkor csúcsosodott ki,

amikor levetted a cipődet, és meztéláb,

vagyis harisnyában vonultál a pesti

flaszteren, s közben azt érezted, hogy

tényleg mennyire más így, hogy nem néz

meg senki, mint odahaza, ha így vonulnál,

meg is néztél minden szembejövőt, hogy

nem néz-e meg, de nem, senki, s így

már amikor levetted a cipődet elindult

benned valami, ami addig lappangott,

sarokban rejtőzött, bújócskázott benned,

valami olyasmi, hogy így menni mezítláb

és közben fogni a kezemet nem hogy nem

illetlen, nemhogy ünneprontó, hanem éppen

ellenkezőleg, de ezt az éppen ellenkezőleget

nem gondoltad már végig az ünnep vonatkozásában,

mert egyszerűen csak jó volt így lépkedned velem.

Hagyomány
Nagyapámék mindig az utolsó busszal jöttek.
Aztán, amíg a nők a halat panírozták,
meg kellett próbálni úgy itatni nagyapámat,
hogy ne ázzon el idejekorán.
Ez hol sikerült, hol nem.
Ezen állt vagy bukott a karácsony sikere.
Persze ez már később volt,
amikor már nem kellett bennünket sétálni vinni.
Mert amikor még igen, a panírozás idejét
a környék utcáit róva töltöttük.
Nagyapám mesélt, mi bátyámmal
trappoltunk mellette, s közben odahaza
nemcsak a hal készült elő, de a fa is feldíszíttetett.
Később ezt már közösen csináltuk, mi férfiak,
apám, bátyám meg én - igaz, hogy akkor meg
már öcsémet kellett sétálni vinni. 
Nem is tudom már pontosan, hogy volt ez.
Pontosan csak azt tudom, hogy volt. 
Ezt a voltot hívják hagyománynak. 
Erre épül minden, ami karácsony. 
S talán ezt adom én is majd tovább - ha lesz kinek. 
Talán a sétát, talán a panírozást, és valamiképpen a fadíszítést. 
Hogy aztán majd én legyek, akit nem szabad itatni. 
Mert mindez így együtt karácsony. 
S e nélkül az angyal sem jöhet el talán.

ne

ne többet hogy csak mert karácsony

és hogy most majd eljön az angyal

s nehogy minket sírva találjon

nem örömtől sugárzó arccal

ne többet hogy így mindent lehet

mert ez a rend szeretjük egymást

amíg az én kenyerem eszed

csak mi lehetünk neked hagyj mást

s amíg pókerarc mögé bújva

kezed selyempapírt bontogat

láthatatlan kéz egyik ujja

mutatja rajtad a foltokat

s míg lelked sírástól meggörbed

csak a szót mormolod ne többet

mert akkor tudod hogyha akkor

éppen egy éve este hatkor

vagy talán ötkor de egy éve

amikor megcsókoltál végre

mikor végre visszacsókoltál

nem csak mint aki éppen ott áll

hanem már végre visszacsókol

mert talán éppen arra gondol

„no hát mégis, vagy talán mégse?

inkább mégis!” és csókol végre

és két száj végre válik eggyé

közben az ősz meg lassan tél lett

tavasz s a nyár is elenyészett

és csókok között telt el egy év.

Első szonett

Egy új lakás egy szombat reggel
benéz a kert az ablakon
néhány órája ébredtem fel
még álom az hogy itt lakom
még álom az hogy a valóság
hellyel-közzel negyvenöt év
semmivé lett lakásom kulcsát
más bírja már miként a név
ajtóm felett szintén a másé
ez oly nehezen hihető
fejem felett most a tető
talán csupán egy papírmasé
égtől választ el éppen engem
nehéz e hitben megpihennem.

Vendel utca

Álomkórász egy sötét utcán bandukolt. Valójában nem volt ez az utca olyan nagyon sötét, halványan megvilágította néhány utcalámpa, akárha a hold csorgatta volna fényét egy éji őgyelgőre, Álomkórász mégis sötétnek érezte ezt az utcát, mert nem ismerte. Ennek az utcának például nem volt vége. Eleje volt, ezt jól tudta Álomkórász, hetek óta ebben az utcában lakott, és ismerte már korábbról is, nemcsak abból az időből, amikor hosszas keresgélés után ebben az utcában talált lakást, egy mályvaszínű házban, hanem egész régről, amikor koncertekre járt ide, ha nem is sokszor, de ahhoz elégszer, hogy tudja, az utcának van eleje. Az ember lefordul a körútról, ahol a villamos jár, és ott az utca eleje. Mostanában hetek óta az utcának ezen az elején járt ki és be, el dolgozni, és haza esténként. Se szó, se beszéd, eleje tehát van, ahogy úgy általában mindennek. No de vége? Mert nem igaz, hogy mindennek van vége, aminek eleje van. Arra gondolt Álomkórász, ahogy az utcán bandukolt ezen a késő őszi koraesti órán, hogy például hiába esett össze a nagyapja annak idején a hatalmas belvárosi lakás előszobájában, s hogy ő aztán hiába adta el a hatalmas belvárosi lakást, se a nagypapának, se a lakásnak nincs vége. Olyan ez, mint a párhuzamosok és a végtelen. Lehet, hogy a nagypapa összeesett az előszobában, és aztán elvitték a hullaszállítók, a nagypapa mégis van. Például ő, Álomkórász is azért bandukol most az éjszakában, ami koraestének álcázza magát, mert a nagypapához megy, aki nem messze onnét, a mályvaszínű háztól, amelybe Álomkórász kisebb kivitelbe átcsempészte a hatalmas belvárosi lakást, nem messze onnét, egy mellékutcában nevelőtanár. Meglátogatom a nagypapát, gondolta magában Álomkórász, és bandukolt a megvilágítottnak álcázott sötét utcán. Be-benézett kapualjakba, amelyekben még a kukák is olyanok voltak, mintha egy egzotikus sziget kellékei lennének. Benézett egy ablakon, melyen rács volt, s mely mögött négy barna bőrű tetovált alak pingpongozott egy akkora helyiségben, hogy a játékosok a hátukkal a falat támasztották. Benézett egy sarkon, ahol falatnyi presszót látott, amelyet ismert egy régi időből, amikor erre járt saját, interneten megrendelt könyvét átvenni, mely könyvet, pontosabban annak öt példányát a pult alól bányászott elő egy megfáradt szeszcsempészre emlékeztető csapos. Álomkórász tovább ment, úgy cipelve magával ezt az emléket is, mint egy hosszú út elhagyhatatlan poggyászát. Elment egy kis park előtt, melynek neve a nagymamát idézte számára, aki először mesélt neki arról a szociális nővérről, aki az egyik szomszédos utcában vezetett szegényotthont a háború idején, hogy aztán a kor logikáját követve a Dunában végezze életét, az általa bújtatottak egy részével együtt. Álomkórász a nagymamára gondolt, s arra, hogy milyen szép kis szabadcsapat vezetőjeként lépked itt ezen a végtelen utcán, oldalán a nagymamával, aki járókeretével egész ügyesen képes tartani a tempót a szemüveges nővérrel és mindazokkal, akik mögöttük jönnek. Hozok egy kis meglepetést a nagypapának, gondolta Álomkórász, végül is nem árt neki. Kell egy kis változatosság a nevelőotthonban, ahol dolgozik. Álomkórász befordult a sarkon, és azon tűnődött, hogyan jár ide a nagypapa. Persze a körúton villamossal jön végig, méghozzá nem is a hatalmas belvárosi lakásból, hanem messzebbről, ahol akkoriban, a forradalom idején laktak. A nagypapa onnan járt, és akkoriban még errefelé is jött villamos, kint a nagy úton, ahol Dide töltötte a diákkorát, s melynek fáiról dalt is írt. Dide is itt van, villant Álomkórász eszébe, de hát ez nem is meglepő, Dide mindig itt van, néha egyedül, néha Kaniczkyval karöltve. Eltűnődött ezen, majd megint a nagypapára terelte gondolatait, arra, hogy mindennel együtt mekkora változás lehetett a számára, amikor a benzinkútról, ahol egy soha véget nem érő évet kellett kibekkelnie, előbb a világ végére került tanítani, majd végre ide a nevelőotthonba, a nehézsorsú fiúk közé. Nézte az épületeket, amelyek a sötétből tünedeztek elé, s próbálta kitalálni, melyik lehetett az. Melyik lehet az, ahol a nagypapa nevelőtanár. Nagypapa, melyik az, kérdezte Álomkórász, és egy hatalmas háztömböt szemelt ki magának, valami gimnáziumot, de aztán, ahogy lépkedett tovább, a gimnázium túloldalán egy újabb épület nyílt, kopott szürke téglás, mint egy túlhordott nagykabát, s ezen a kabáton úgy ültek meg a feslések, szakadások, mint egy letűnt kor múlhatatlan jelei. Lövésnyomokat látott Álomkórász, ezt a házat valamikor több találat érte, s ebben a környezetben, mely már egy újabb kor ízlése szerint volt modern és makulátlan, csupa frissen festett, tatarozott, sőt akár nem régiben emelt épület vette körbe ezt a szürke téglás magányos óriást, ebben a környezetben Álomkórász egyszerre biztosan tudta, hogy csak itt találhatja meg a nagypapát. Igen, ez az, villant az agyába. Egyértelmű. S már látta is, amint leszáll a villamosról a körúton,  de nem ül fel újabb villamosra, hanem végigsétál az ő utcáján, Álomkórászén, el a mályvaszínű ház előtt, mely nem mályvaszínű még, hanem nyilván hasonlóan szürke téglás, lövésnyomokkal, ott sétál a nagypapa, reggel van, körúti hajnal, mellékutcai derengés, elmegy a park előtt, mely nem park még, s a nővérre nem emlékeztet más, mint a szegényotthon épülete a szomszédban, már ha tudja az ember, hogy ott van, ki tudja, a nagypapa tudja-e. A nagymama biztosan tudja, de a nagymama otthon van, a villamosút másik végén, vagy ő sincs otthon?, elengedte a gyerekeket, Álomkórász anyját és nagybátyjait iskolába, s ő is elment tanítani? Egy biztos, a nagypapa itt jön, gondolta Álomkórász, itt végre megtalálom a nagypapát. Eladtam a nagy lakást, de a nagypapa velem maradt. Állt Álomkórász az esti utcán, Vendel utca, ez volt a táblára írva, Műszaki Politechnikum, ez pedig az épületre, amelynek nem voltak szürke téglái és lövésnyomok sem borították. És mégis, egyértelműen, félreérthetetlenül az volt. Ahol a nagypapa nevelőtanár volt a hatvanas évek elején. Néhány sarokra Álomkórász új lakásától. Ahol az utcáknak eleje van, vége nem.

Jön velem

Estefelé, kedvetlenség, mély fáradtság.

Az út jár eszemben, az út a templomhoz.

Nagyanyám tette meg vasárnap esténként.

Hogy mért ez? Talán azért, mert ez hazahoz.

Majd mindig haza. Mert most még mindig csak itt.

Az úton lassan végig, s aztán a sarkon megállni.

Egyszer hógolyóztam a téren, Leninnek

hittem a szobrot. Részeg voltam. Valami

marhaság, nem tudom, mikor. És most mégis

előttem van, mintha. Ez a mintha örök.

Elmegyek, oké. De a templom jön velem.

A szobor. A hógolyó. Nagyanyám. Pörög

a kerék. De valami áll. Én állok ott.

És megtalál. Hogy mi? Hát az. A névtelen.

Ami csak van, mert volt, és nem múlik soha.

Hát indulok. Vinnem se kell, mert jön velem.

Így lettél

És akkor elkezdtem összerakni

mert az évek szétszórtak annyi mindent

ami nagy volt abból lett falatnyi

és ismert váltotta az ismeretlent

és már kezdtem túlontúl megszokni

félni kezdtem mint gyerek a sötéttől

kevés hogyha mindig ugyanannyi

és ha már nem borzongat a sötét öl

keresni kezdtem ami elveszett

de rájöttem hogy tán meg sem volt soha

úgy faltak föl mindent a termeszek

hogy a semmivel telt mindük potroha

s így lett a semmi és lett újra kezdet

s így lettél te kit vágyam megteremtett.

Mi lesz

És akkor elkezdtem összerakni

Mert az évek szétszórtak annyi mindent

És ilyenben nem lehet már lakni

egy merő káosz már az egész itt bent

egy merő káosz de mégis élet

ahol a rendetlenségben van a rend

s ki tudja az ember mibe téved

hogyha a járt útért elhagyja istent

mert lehet most már lehet bármilyen

valamit mindenképpen majd itt hagyok

a lakásban ebben a régiben

ahol nem csak múlt telt de a holnapok

is múltak mert így telik ki az idő

s a múlt ha itt marad mi lesz a jövő?

De jó volna de jó volna
ha a napfény lovagolna
ha a könnyem madár lenne
hogyha sírnék elrepülne

napos oldal

szeretlek kincsem mondtad és csengett

a hangod a telefonban én meg

megfordultam és mint egy kísértet

már ott se voltam és csak a csendet

füleltem már a hívás véget ért

de nem ért véget még a délután

nem kapott bennem választ még a mért

lassan indultam önmagam után

tudtam elérni ma már nem fogom

úgy csapott arcul akár egy pofon

hogy bizonyságból ne legyen talán

csak azért mert a démon oly erős

ne legyen idegen az ismerős

van út az élet napos oldalán!

Tudom, hogy

Tudom, hogy szeretlek.

Tudod olyan ez, mint egyedül lenni

egy helyen, amit szeretek, de ahol nem voltam

még egyedül. Nyár van, alkonyat van és csend.

Persze nem teljesen. Valami valahogy mindenképpen

hangot ad. A szobában ülök, a nyitott ablak mellett,

és az ágyat nézem, amelyen egykor valaki feküdt.

Nem gondolok semmire, és mégis ezer dologra

gondolok. Elmélyül a magány, és már nem magány

többé. Valami van, ami így nem volt még sosem.

Megfogom ezt a valamit, és megformázlak belőle.

Mondhatnám, hogy képemre gyúrlak, de inkább

magamat gyúrom valamilyenre, amilyen – talán –

te vagy, vagy leszel. Ilyen ez a szerelem.

Magammá gyúrlak benne, s magaddá gyúrsz engem

te is. Már ketten vagyunk, egy helyen, amelyet

képzelünk, s amely megszólalásig hasonlít

azokra a helyekre, amiket szeretünk, de amelyeken

nem voltunk még sosem egyedül. Nyár van.

Vagy ősz van. Vagy tél. És alkonyat.

Tudom, hogy szeretsz.

13

Kétszer jártam Lyonban azután, hogy a négy év véget értével elutaztam belőle. A két utazás közül a második egy nászút volt, melynek során második feleségemmel Lyonon kívül Marseille-be is eljutottunk. Lyonban közel egy hetet töltöttünk, boldogan, felszabadultam, mindent megnéztünk, amit kellett, sőt személyes Lyonomat is igyekeztem megmutatni életem akkori társának, de ez nagyjából annyira sikerült, mint amikor a család ördögfiókáját megmosdatják, felöltöztetik szépen a vendégségre, és megígérik neki, hogyha jól viseli magát, akkor kap majd valami ajándékot. Én Lyonomnak csak annyit ígérhettem, hogy legszebb arcát fedem fel feleségem előtt, hallgatok szutykos mellékutcáiról, szürke külvárosairól, melyeknek szutykáért és szürkeségéért talán elsősorban egykori lelkivilágom a felelős, s cserében a város valóban kimosdott és kiöltözködött a tiszteletünkre. Ez az út Lyonról, az én Lyonomról csak bizonyos részleteket mondhatott el, de egy nászútnak nem is nagyon lehet más célja és értelme.

            Azonban két évvel nászutam előtt, amikor második feleségemet még nem is ismertem, és három évvel azután, hogy elköltöztem a városból, már egyszer újra eljutottam Lyonba. Éppen több hónapos depresszióból voltam kikapaszkodóban, és szüleim, akik Burgundiába tartottak, magukkal vittek autón, és letettek lyoni barátnőmnél, hogy töltsek ott pár napot. Úgy gondolták, jót fog tenni nekem a kimozdulás otthonról, az utazás, amely a lélek legjobb gyógyszere. Ez így is van, noha újabb lyoni tartózkodásom nem egészen úgy esett meg, ahogy szüleim tervezték. Rögtön a megérkezés éjszakáján, ott barátnőmék lakásában, rosszul lettem, belázasodtam és kihánytam a vacsorát. Másnap feküdnöm kellett volna, minden porcikám azt kívánta, de mivel Lyonban voltam, s összesen három napom volt rá, nem engedhettem meg ezt a luxust magamnak. Egy patikában vettem lázcsillapítót, és aztán szédülve, legyengülve nyakamba vettem a várost. Nem is a várost, egyetlen célom saját egykori lakóhelyem környezetének bejárása volt. A Vieux Lyon felől sétáltam, vagy inkább vánszorogtam föl a Fourvière-re, majd onnét tovább, leereszkedve a négy felhőkarcolóhoz, melyek közül a harmadikban három évvel korábban laktam. Házam ajtaja nyitva volt, holott már annak idején is kis mágneses kártyával működött, így besurrantam, s föllifteztem újra ég és föld közé. Ennek azonban csak tárgyi jelentősége van. Lényege annak volt, hogy ebben a furcsa, kissé lebegő, rossz közérzetű, lázközeli állapotban némely pillanatban kísértetiesen úgy éreztem magam, mint lyoni tartózkodásom első évében. Tényleg az eltűnt időt nyomába helyeztem a lábam, amikor betegen indultam egykori lakóhelyem meglátogatására. Az ilyen pillanatok azonban kegyelemszerűek, s a kegyelem nem feltétlenül kellemes az ember számára, de annál többet használ a léleknek.

Firenze

(emlék)

Túl az Arnón volt egy templom

nevét immár nem tudom

Átkeltünk a Régi Hídon

egy novemberi napon

Régi emlék vén november

régen nincsen híre már

Én sem vagyok az az ember

szívem más ritmusra jár

Átkeltünk a Régi Hídon

megnézni egy templomot

de a szemem a túlparton

egész más látványt lopott

Firenze volt esős évszak

híre sem volt régi nyár

és mégis mint aki hírt kap

mint aki már újra vár

Ott az Arno másik partján

az esőben egy alak

éber álom vélt igaz tán

téged pillantottalak

meg akkor egy más időben

a jövőben arra járt-

ál akkor egy félcipőben

melyre nem ragadt a sár.

Akkor ott az Arno-parton

megbűvölt a látomás

és azóta is úgy tartom

te voltál az senki más.

12

Lyon tehát a lakásomban kezdődött, a tizenharmadik emeleten. Onnét egy szintet lépcsőn tettem meg lefelé, majd lifttel ereszkedtem tovább a földszintre. Ha kiléptem a kapun, vagy hátrafelé indultam el, hogy a háztömb kerítésének egyik résén át rövidítőn keresztül jussak el arra a gyalogútra, mely a dombról le, a metróállomáshoz vezetett, vagy egyenesen kisétáltam a ház elé, ahol megvárhattam a buszt, hogy vásárolni menjek a környék valamelyik élelmiszer-áruházába, vagy jobbra fordultam, s az emelkedőn sétáltam a Fourvière felé, hogy aztán esetleg a kis utcák valamelyikén leereszkedjem a régi városnegyed, a Vieux Lyon házai közé.

            Ez nagyjából környékem leírása, a részletek megnevezése nélkül. Nem is akarom különösebben megnevezni őket, mert a bennem élő Lyon utcarészleteinek, házfalainak, ablakainak, macskaköveinek nincs neve, csak kézzelfogható, kizárólag az én kezemmel fogható valósága van. Egy olyan valóság, amely csak azért létezik, mert én vagyok, s csak addig maradhat meg valóságnak, amíg én leszek, illetve amíg ez az írás a maga korlátozott eszközkészletével hírt ad róla. S ez a Lyon is valójában lyoni tartózkodásom első periódusában mutatta meg magát, ahogy az ember életének fontos helyszínei csak bizonyos pillanatokban, mondjuk hosszú idő utáni találkozás vagy az elválás perceiben nyilvánulnak meg igazán. Ilyen volt Lyon, pontosabban az én Lyonom, ideig-óráig, nagyjából ott töltött négy évem első esztendejében, de persze nem állandóan volt ilyen, s nem percre mérhető időtartamban. S aztán még egyszer, talán életemben utoljára, bár ezt persze nem tudhatom, megmutatta ezt az arcát.

Világvégén Teherán,
ott köszönt egy teve rám.
Kérdezte, hogy hol van Bagdad,
mert ő bizony oda baktat.
Hol is van az jobbra? balra?,
mondtam a fejem vakarva.
El voltam egy kicsit veszve,
Közel-Kelet: olyan messze…
Azt mondtam hát inkább neki:
Figyelj, teve, a Kentucky,
az biztos, hogy nyugatra van,
ne legyél tehát nyugtalan,
vele szemben majd megleled,
arra van a Közel-Kelet,
ott találod majd Bagdadot.
Kösz, mondta, és elbaktatott.

11.

Voltaképpen itt kezdődik Lyon, a valódi, a megírandó. Az, amelyik nincs egy útikönyvben, sőt semmilyen más könyvben sem. Az a Lyon, amelynek csak úgy van köze a Fourvière domb római színházához vagy a régi negyed gótikus házaihoz és kisvendéglőihez, ahogy az ember élete során találkozik sok mindenkivel, akik elhaladnak mellette az úton, még szóba is elegyedik velük (szép pillanatokat töltöttem el a színház lépcsőin és a bouchonokban quenelle de brochet-t, vagyis csukás felfújtat és tablier de sapeur-t, egyfajta bundázott pacalt kóstolgatva), de aztán ki-ki megy tovább, s a találkozások csak futó emléket hagynak maguk után. Így maradt meg bennem kósza emlékfoszlányok formájában minden, ami a szó valódi értelmében látnivaló Lyonban, városrészek, templomok, hidak, terek, utcák és üzletek, mindaz, amitől Lyon Lyon, a világ jelentős nagyvárosainak egyike. De amitől Lyon a világ legszebb városa, és amit kizárólag én tudhatok ilyen formában, az nem nevesíthető látnivalókban, csak egykori hangulatok mindennél erősebb emlékében. Ezeknek az emlékképeknek is Lyon a neve, de csak úgy, ahogy minden fogalmat meg kell nevezni ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá váljék a tárgyi világban, s ahogy több embert is hívhatnak Jánosnak vagy akár Szabó Ádámnak, ezek az emberek mégsem azonosak egymással, mi több csak véletlenszerűen hasonlítanak egymásra. Az én Lyonom minden nevesíthető látványosságával együtt is csak annyiban hasonlít az útikönyvek vagy más emberek Lyonjára, hogy a Földnek azonos pontjára esik, bár – teszem hozzá – valójában földrajzi koordinátái elsősorban bennem, s nem Franciaország Rhône-Alpes régiójában keresendők.

Egy utazás margójára

Ha nem jöhetsz a két karomba

Hát öleljen át a Tevere

Csókolja végig tested Róma

És ölelkezz bátran te vele

Egy hétre nyugton adlak neki

Ígérem, féltékeny nem leszek

Utcáin sétáld magad te ki

Hiszen minden út oda vezet

S ha néha-néha egy-egy sarkon

Majd én jönnék szembe teveled

Mert álmoktól ittas az alkony

Akkor csak hunyd le a szemedet

S attól kezdve együtt sétálunk

Majd végig a Via Appián

A katakombáknál megállunk

Akár őskeresztény fiú, lány

S átlengi majd a szerelmünket

Rég letűnt időknek fantoma

Amíg nem messze tőlünk lüktet

Az időtlenül örök Róma.

10.

Úgy éltem a tizenharmadik emeleten, mint Montaigne kastélya toronyszobájában, csak éppen Montaigne sztoicizmusa nélkül. Bár gyanítom, hogy a sztoikusok, s talán maga Montaigne is, valójában végtelenül sebzett és érzékeny lelkek voltak, akik védekezésképpen találták ki a filozófiájukat, mely leginkább csak a papíron nyújtott számukra vigasztalást. Nekem ilyen vigaszt csak a levelezés nyújtott lyoni tartózkodásom első évében, minden egyéb papírra vetett próbálkozásom reménytelennek tűnt. Ma már persze tudom, hogy egyetlen betű leírása sincs hiába, ahogy az élet egyetlen eseménye sem. Mindenből következik valami, olyan ez, mint amit egyszer egy író munkája jellegéről elmondott: ha megír egy nap két oldalt, és másnap ezt a két oldalt kihúzza, az két napi jó munka. Így van ez az ember egész életével: ha valamit egyszer leírt vagy megélt, hiába tűnik elhibázottnak, nem vész a semmibe. Ilyen formán írtam én az első évemben Lyonban, s bár e próbálkozásokból a levelek kivételével semmi nem maradt fenn, mindent vittem, hordoztam tovább magamban, s későbbi, sikerültebb szövegeim nem jöhettek volna létre nélkülük.

            De nem csak írtam, éltem is, még ha ezt az életet toronyszobai magány övezte is. Szerettem azt a lakást, pontosabban belaktam és hozzánőttem. Éppen akkora volt, amekkora nekem kényelmesen kellett: kis nappali, két kis hálószoba, konyha, vécé és fürdőszoba. Na és az erkély, ami elmondhatatlanul sok pluszt adott. Helyesebben: elmondhatóan, de az érzést át nem adhatóan. A reggeli órák érzését, amikor ébredést követően rögtön kinyitottam az erkélyajtót, vagy ha eleve nyitva volt kellemes időben (vagy pedig azért, mert túl jól működött a házközponti padlófűtés, és elviselhetetlen lett volna a lakás éjszakai hőmérséklete), akkor még erre sem volt szükség, és kiléptem körbepillantani birodalmamon. Mert mindaz, ami alattam volt, és amit, ha lemerészkedtem, még sokáig idegennek éreztem, felülről meghódíthatónak, sőt meghódítottnak tűnt a szememben. Aztán voltak olyan reggelek is, amikor ősszel vagy télen a hatalmas köd miatt semmit nem lehetett látni az erkélyen túl, de ez a valótlan valóság sem ellenérzéssel töltött el, hanem mintha egy nagy kaland részeseként egy tengerjáró hajón utaznék. Vagy akár az alkonyati órák filmbeillő pillanatai, amikor a naplementét nézhettem lakásom teraszáról – mert voltaképpen ez az erkély terasznak illett be. Már saját magam számára is nehéz felidéznem az akkori hangulatot, melyben lelkiállapotom és a látvány olyan intenzív kölcsönhatásba lépett, ami nagyon erős vigasztaló erővel hatott rám. Egyáltalán: noha viszonylag kevés időt töltöttem kint az erkélyen, mégis egyértelműen a lakás legnagyobb adománya volt számomra. Egy olyan nézőpont, ahonnét szemlélve nemcsak otthon érezhettem már valamelyest magamat Lyonban, de ahonnét szemlélve a város is megadta már némileg magát.

Őrizzen így

Bár volnék, mint akár Keats oly örök,

akinek vízre lett írva neve,

miként a versben, melyet a görög

vázához írt: a nem hallott zene

is jelzi azt, hogy megállt az idő,

mert ami szép az örökké igaz,

hát így bújik a szépségből elő

a néhány verssor, mely örök vigasz.

Mert csillag ő, és mint versben a szó,

az öröklétben fényesen ragyog,

és mint álomban tűnik a való,

úgy tűnik fel, míg lesznek csillagok

a föld fölött a nyáresti egen.

Őrizzen engem így a szerelem…