Tudom, hogy
Tudom, hogy szeretlek.
Tudod olyan ez, mint egyedül lenni
egy helyen, amit szeretek, de ahol nem voltam
még egyedül. Nyár van, alkonyat van és csend.
Persze nem teljesen. Valami valahogy mindenképpen
hangot ad. A szobában ülök, a nyitott ablak mellett,
és az ágyat nézem, amelyen egykor valaki feküdt.
Nem gondolok semmire, és mégis ezer dologra
gondolok. Elmélyül a magány, és már nem magány
többé. Valami van, ami így nem volt még sosem.
Megfogom ezt a valamit, és megformázlak belőle.
Mondhatnám, hogy képemre gyúrlak, de inkább
magamat gyúrom valamilyenre, amilyen – talán –
te vagy, vagy leszel. Ilyen ez a szerelem.
Magammá gyúrlak benne, s magaddá gyúrsz engem
te is. Már ketten vagyunk, egy helyen, amelyet
képzelünk, s amely megszólalásig hasonlít
azokra a helyekre, amiket szeretünk, de amelyeken
nem voltunk még sosem egyedül. Nyár van.
Vagy ősz van. Vagy tél. És alkonyat.
Tudom, hogy szeretsz.
