Vendel utca
Álomkórász egy sötét utcán bandukolt. Valójában nem volt ez az utca olyan nagyon sötét, halványan megvilágította néhány utcalámpa, akárha a hold csorgatta volna fényét egy éji őgyelgőre, Álomkórász mégis sötétnek érezte ezt az utcát, mert nem ismerte. Ennek az utcának például nem volt vége. Eleje volt, ezt jól tudta Álomkórász, hetek óta ebben az utcában lakott, és ismerte már korábbról is, nemcsak abból az időből, amikor hosszas keresgélés után ebben az utcában talált lakást, egy mályvaszínű házban, hanem egész régről, amikor koncertekre járt ide, ha nem is sokszor, de ahhoz elégszer, hogy tudja, az utcának van eleje. Az ember lefordul a körútról, ahol a villamos jár, és ott az utca eleje. Mostanában hetek óta az utcának ezen az elején járt ki és be, el dolgozni, és haza esténként. Se szó, se beszéd, eleje tehát van, ahogy úgy általában mindennek. No de vége? Mert nem igaz, hogy mindennek van vége, aminek eleje van. Arra gondolt Álomkórász, ahogy az utcán bandukolt ezen a késő őszi koraesti órán, hogy például hiába esett össze a nagyapja annak idején a hatalmas belvárosi lakás előszobájában, s hogy ő aztán hiába adta el a hatalmas belvárosi lakást, se a nagypapának, se a lakásnak nincs vége. Olyan ez, mint a párhuzamosok és a végtelen. Lehet, hogy a nagypapa összeesett az előszobában, és aztán elvitték a hullaszállítók, a nagypapa mégis van. Például ő, Álomkórász is azért bandukol most az éjszakában, ami koraestének álcázza magát, mert a nagypapához megy, aki nem messze onnét, a mályvaszínű háztól, amelybe Álomkórász kisebb kivitelbe átcsempészte a hatalmas belvárosi lakást, nem messze onnét, egy mellékutcában nevelőtanár. Meglátogatom a nagypapát, gondolta magában Álomkórász, és bandukolt a megvilágítottnak álcázott sötét utcán. Be-benézett kapualjakba, amelyekben még a kukák is olyanok voltak, mintha egy egzotikus sziget kellékei lennének. Benézett egy ablakon, melyen rács volt, s mely mögött négy barna bőrű tetovált alak pingpongozott egy akkora helyiségben, hogy a játékosok a hátukkal a falat támasztották. Benézett egy sarkon, ahol falatnyi presszót látott, amelyet ismert egy régi időből, amikor erre járt saját, interneten megrendelt könyvét átvenni, mely könyvet, pontosabban annak öt példányát a pult alól bányászott elő egy megfáradt szeszcsempészre emlékeztető csapos. Álomkórász tovább ment, úgy cipelve magával ezt az emléket is, mint egy hosszú út elhagyhatatlan poggyászát. Elment egy kis park előtt, melynek neve a nagymamát idézte számára, aki először mesélt neki arról a szociális nővérről, aki az egyik szomszédos utcában vezetett szegényotthont a háború idején, hogy aztán a kor logikáját követve a Dunában végezze életét, az általa bújtatottak egy részével együtt. Álomkórász a nagymamára gondolt, s arra, hogy milyen szép kis szabadcsapat vezetőjeként lépked itt ezen a végtelen utcán, oldalán a nagymamával, aki járókeretével egész ügyesen képes tartani a tempót a szemüveges nővérrel és mindazokkal, akik mögöttük jönnek. Hozok egy kis meglepetést a nagypapának, gondolta Álomkórász, végül is nem árt neki. Kell egy kis változatosság a nevelőotthonban, ahol dolgozik. Álomkórász befordult a sarkon, és azon tűnődött, hogyan jár ide a nagypapa. Persze a körúton villamossal jön végig, méghozzá nem is a hatalmas belvárosi lakásból, hanem messzebbről, ahol akkoriban, a forradalom idején laktak. A nagypapa onnan járt, és akkoriban még errefelé is jött villamos, kint a nagy úton, ahol Dide töltötte a diákkorát, s melynek fáiról dalt is írt. Dide is itt van, villant Álomkórász eszébe, de hát ez nem is meglepő, Dide mindig itt van, néha egyedül, néha Kaniczkyval karöltve. Eltűnődött ezen, majd megint a nagypapára terelte gondolatait, arra, hogy mindennel együtt mekkora változás lehetett a számára, amikor a benzinkútról, ahol egy soha véget nem érő évet kellett kibekkelnie, előbb a világ végére került tanítani, majd végre ide a nevelőotthonba, a nehézsorsú fiúk közé. Nézte az épületeket, amelyek a sötétből tünedeztek elé, s próbálta kitalálni, melyik lehetett az. Melyik lehet az, ahol a nagypapa nevelőtanár. Nagypapa, melyik az, kérdezte Álomkórász, és egy hatalmas háztömböt szemelt ki magának, valami gimnáziumot, de aztán, ahogy lépkedett tovább, a gimnázium túloldalán egy újabb épület nyílt, kopott szürke téglás, mint egy túlhordott nagykabát, s ezen a kabáton úgy ültek meg a feslések, szakadások, mint egy letűnt kor múlhatatlan jelei. Lövésnyomokat látott Álomkórász, ezt a házat valamikor több találat érte, s ebben a környezetben, mely már egy újabb kor ízlése szerint volt modern és makulátlan, csupa frissen festett, tatarozott, sőt akár nem régiben emelt épület vette körbe ezt a szürke téglás magányos óriást, ebben a környezetben Álomkórász egyszerre biztosan tudta, hogy csak itt találhatja meg a nagypapát. Igen, ez az, villant az agyába. Egyértelmű. S már látta is, amint leszáll a villamosról a körúton, de nem ül fel újabb villamosra, hanem végigsétál az ő utcáján, Álomkórászén, el a mályvaszínű ház előtt, mely nem mályvaszínű még, hanem nyilván hasonlóan szürke téglás, lövésnyomokkal, ott sétál a nagypapa, reggel van, körúti hajnal, mellékutcai derengés, elmegy a park előtt, mely nem park még, s a nővérre nem emlékeztet más, mint a szegényotthon épülete a szomszédban, már ha tudja az ember, hogy ott van, ki tudja, a nagypapa tudja-e. A nagymama biztosan tudja, de a nagymama otthon van, a villamosút másik végén, vagy ő sincs otthon?, elengedte a gyerekeket, Álomkórász anyját és nagybátyjait iskolába, s ő is elment tanítani? Egy biztos, a nagypapa itt jön, gondolta Álomkórász, itt végre megtalálom a nagypapát. Eladtam a nagy lakást, de a nagypapa velem maradt. Állt Álomkórász az esti utcán, Vendel utca, ez volt a táblára írva, Műszaki Politechnikum, ez pedig az épületre, amelynek nem voltak szürke téglái és lövésnyomok sem borították. És mégis, egyértelműen, félreérthetetlenül az volt. Ahol a nagypapa nevelőtanár volt a hatvanas évek elején. Néhány sarokra Álomkórász új lakásától. Ahol az utcáknak eleje van, vége nem.
