10.
Úgy éltem a tizenharmadik emeleten, mint Montaigne kastélya toronyszobájában, csak éppen Montaigne sztoicizmusa nélkül. Bár gyanítom, hogy a sztoikusok, s talán maga Montaigne is, valójában végtelenül sebzett és érzékeny lelkek voltak, akik védekezésképpen találták ki a filozófiájukat, mely leginkább csak a papíron nyújtott számukra vigasztalást. Nekem ilyen vigaszt csak a levelezés nyújtott lyoni tartózkodásom első évében, minden egyéb papírra vetett próbálkozásom reménytelennek tűnt. Ma már persze tudom, hogy egyetlen betű leírása sincs hiába, ahogy az élet egyetlen eseménye sem. Mindenből következik valami, olyan ez, mint amit egyszer egy író munkája jellegéről elmondott: ha megír egy nap két oldalt, és másnap ezt a két oldalt kihúzza, az két napi jó munka. Így van ez az ember egész életével: ha valamit egyszer leírt vagy megélt, hiába tűnik elhibázottnak, nem vész a semmibe. Ilyen formán írtam én az első évemben Lyonban, s bár e próbálkozásokból a levelek kivételével semmi nem maradt fenn, mindent vittem, hordoztam tovább magamban, s későbbi, sikerültebb szövegeim nem jöhettek volna létre nélkülük.
De nem csak írtam, éltem is, még ha ezt az életet toronyszobai magány övezte is. Szerettem azt a lakást, pontosabban belaktam és hozzánőttem. Éppen akkora volt, amekkora nekem kényelmesen kellett: kis nappali, két kis hálószoba, konyha, vécé és fürdőszoba. Na és az erkély, ami elmondhatatlanul sok pluszt adott. Helyesebben: elmondhatóan, de az érzést át nem adhatóan. A reggeli órák érzését, amikor ébredést követően rögtön kinyitottam az erkélyajtót, vagy ha eleve nyitva volt kellemes időben (vagy pedig azért, mert túl jól működött a házközponti padlófűtés, és elviselhetetlen lett volna a lakás éjszakai hőmérséklete), akkor még erre sem volt szükség, és kiléptem körbepillantani birodalmamon. Mert mindaz, ami alattam volt, és amit, ha lemerészkedtem, még sokáig idegennek éreztem, felülről meghódíthatónak, sőt meghódítottnak tűnt a szememben. Aztán voltak olyan reggelek is, amikor ősszel vagy télen a hatalmas köd miatt semmit nem lehetett látni az erkélyen túl, de ez a valótlan valóság sem ellenérzéssel töltött el, hanem mintha egy nagy kaland részeseként egy tengerjáró hajón utaznék. Vagy akár az alkonyati órák filmbeillő pillanatai, amikor a naplementét nézhettem lakásom teraszáról – mert voltaképpen ez az erkély terasznak illett be. Már saját magam számára is nehéz felidéznem az akkori hangulatot, melyben lelkiállapotom és a látvány olyan intenzív kölcsönhatásba lépett, ami nagyon erős vigasztaló erővel hatott rám. Egyáltalán: noha viszonylag kevés időt töltöttem kint az erkélyen, mégis egyértelműen a lakás legnagyobb adománya volt számomra. Egy olyan nézőpont, ahonnét szemlélve nemcsak otthon érezhettem már valamelyest magamat Lyonban, de ahonnét szemlélve a város is megadta már némileg magát.
