12
Lyon tehát a lakásomban kezdődött, a tizenharmadik emeleten. Onnét egy szintet lépcsőn tettem meg lefelé, majd lifttel ereszkedtem tovább a földszintre. Ha kiléptem a kapun, vagy hátrafelé indultam el, hogy a háztömb kerítésének egyik résén át rövidítőn keresztül jussak el arra a gyalogútra, mely a dombról le, a metróállomáshoz vezetett, vagy egyenesen kisétáltam a ház elé, ahol megvárhattam a buszt, hogy vásárolni menjek a környék valamelyik élelmiszer-áruházába, vagy jobbra fordultam, s az emelkedőn sétáltam a Fourvière felé, hogy aztán esetleg a kis utcák valamelyikén leereszkedjem a régi városnegyed, a Vieux Lyon házai közé.
Ez nagyjából környékem leírása, a részletek megnevezése nélkül. Nem is akarom különösebben megnevezni őket, mert a bennem élő Lyon utcarészleteinek, házfalainak, ablakainak, macskaköveinek nincs neve, csak kézzelfogható, kizárólag az én kezemmel fogható valósága van. Egy olyan valóság, amely csak azért létezik, mert én vagyok, s csak addig maradhat meg valóságnak, amíg én leszek, illetve amíg ez az írás a maga korlátozott eszközkészletével hírt ad róla. S ez a Lyon is valójában lyoni tartózkodásom első periódusában mutatta meg magát, ahogy az ember életének fontos helyszínei csak bizonyos pillanatokban, mondjuk hosszú idő utáni találkozás vagy az elválás perceiben nyilvánulnak meg igazán. Ilyen volt Lyon, pontosabban az én Lyonom, ideig-óráig, nagyjából ott töltött négy évem első esztendejében, de persze nem állandóan volt ilyen, s nem percre mérhető időtartamban. S aztán még egyszer, talán életemben utoljára, bár ezt persze nem tudhatom, megmutatta ezt az arcát.
