A negyvenéves férfi

Hagyomány
Nagyapámék mindig az utolsó busszal jöttek.
Aztán, amíg a nők a halat panírozták,
meg kellett próbálni úgy itatni nagyapámat,
hogy ne ázzon el idejekorán.
Ez hol sikerült, hol nem.
Ezen állt vagy bukott a karácsony sikere.
Persze ez már később volt,
amikor már nem kellett bennünket sétálni vinni.
Mert amikor még igen, a panírozás idejét
a környék utcáit róva töltöttük.
Nagyapám mesélt, mi bátyámmal
trappoltunk mellette, s közben odahaza
nemcsak a hal készült elő, de a fa is feldíszíttetett.
Később ezt már közösen csináltuk, mi férfiak,
apám, bátyám meg én - igaz, hogy akkor meg
már öcsémet kellett sétálni vinni. 
Nem is tudom már pontosan, hogy volt ez.
Pontosan csak azt tudom, hogy volt. 
Ezt a voltot hívják hagyománynak. 
Erre épül minden, ami karácsony. 
S talán ezt adom én is majd tovább - ha lesz kinek. 
Talán a sétát, talán a panírozást, és valamiképpen a fadíszítést. 
Hogy aztán majd én legyek, akit nem szabad itatni. 
Mert mindez így együtt karácsony. 
S e nélkül az angyal sem jöhet el talán.