A negyvenéves férfi

9

Mindez persze túlzás. Az első perctől fogva, hogy a lakásba betettem a lábamat jártam onnét le a városba, hiszen azzal kezdődött lyoni életem, hogy el kellett mennem órát tartani az egyetemre. És ahogy a kisdiák, telve szorongással, szeptember első napján kénytelen bemerészkedni az iskola kapuján, úgy én is, kötelességtudóan, elmetróztam az egykori dohánygyár épületéhez, óráim színhelyére. Az sem teljesen igaz, hogy nem éltem életet a lakáson kívül, hetente egyszer-kétszer eljártam barátaimhoz (bár a kezdeti idők kiszolgáltatottság-érzete után némileg ritkítottam ezeket a látogatásokat, sőt egy idő után volt olyan, hogy heteken keresztül nem mentem hozzájuk), és időközönként voltak más programjaim is, de amennyiben lehetett, igyekeztem kitérni mindenfajta kötelezettség alól. Kívülről nézve ez nyilván nem tűnt egészségesnek. No de, visszatérve a hasonlathoz, egészséges-e a vad, amely elvonul a bozótba sebeit nyalogatni? Nyilvánvalóan nem az, de éppen elvonultsága teremti meg számára az egyetlen helyzetet, amelyben újra azzá válhat. Ezt kívülről nézve nehéz elfogadni. Szüleim aggódtak is értem, bár keveset láttak mindebből, de látatlanul, telefonbeszélgetésekből leszűrt benyomások alapján nyilván még nehezebb volt a helyzetük. Sejtették, hogy traumatikus vagy közvetlenül trauma utáni állapotban vagyok, jó érzékkel megértették, hogy mindenek ellenére még mindig a legjobb megoldás, hogy kiszakadtam megszokott környezetemből és elmentem Lyonba (ők győztek meg, ők vettek rá, hogy ne mondjam vissza a lektori állást, amikor a válásom kiváltotta lelkiállapotban több mindent, így ezt is föl akartam adni), de végtelenül, és a szempontjukból jogosan aggódtak értem, és mindenáron rá akartak beszélni, hogy mozduljak ki minél többet otthonról. Az egyetlen ember, aki igazán megértett, pontosabban elfogadta a lelkiállapotomat, lyoni barátnőm volt. Mindig szívesen látott maguknál, szívesen bevont programokba, de teljes mértékben rám bízta, elfogadom-e bármely meghívását, s főként nem akart meggyőzni róla, hogy nem jó begubóznom. Nyilvánvalóan alkati rokonság van közöttünk. Szülei magyar zsidók, akik rengeteg sérülést hordoztak magukban, amikor a forradalom után otthagyták Magyarországot, és a gyökereikhez fűződő traumák oly mértékben áthatották létezésüket, hogy lányukkal (aki négy éves volt, amikor Lyonba érkeztek) nem beszéltek többet az anyanyelvükön. Teljes nyelvi és ezzel összefüggésben érzelmi kiszolgáltatottságban telt barátnőm gyermekkora, amíg az óvodában és az iskolában anyanyelvi szinten el nem sajátította a franciát. Ez az állapot olyan belső magányt teremtett számára, amelyben az én helyzetem tökéletesen érthető és elfogadható volt.

Lyon ott kezdődött, hogy beléptem ebbe a lakásba, oda, ég és föld közé, a tizenharmadik emeleten, ahová lifttel lehetett feljutni, de nem végig, az utolsó emeletet a háztervezés különös szeszélye folytán lépcsőn kellett megtenni, mintha az építész elfelejtkezett volna a ház legfelső szintjéről, és csak utólag jutott eszébe, hogy oda is fel kell menni valahogy. Beléptem ebbe a lakásba, vagyis beléptem Lyonba, mert amit addig odalent tapasztaltam, minden volt, csak nem város. Utcák voltak, házak voltak, emberek voltak, akik fel-alá mászkáltak, mint a hangyák, volt két folyó, s a kettő közt valami nagyon erős idegenségérzet, mintha elárasztotta volna valami szag, mint Párizsban a metró gumikerekének égett bűze, amit gyerekkoromban a porral azonosítottam, és megfájdult tőle a fejem. Természetesen nem volt Lyonnak semmiféle idegenségszaga. Nem is tudom, milyen szaga volt, számomra a városok nem illatukban nyilvánulnak meg, mint Esti Kornélnak  Az idegenségszag az én orromban volt, vittem magammal a tizenöt órás autóút során, és még idehaza, Pesten szippantottam be, hogy hónapokig őrizzem, mint valami felejthetetlen emléket, emlékét valaminek, leginkább önmagam, lelkiállapotom idegenségének. De a lakásban ezt nem éreztem. Egyedül a lakásnak nem volt „szaga” Lyonban az első hónapokban, egyedül ott éreztem biztonságban magam. Egy kicsit úgy, mintha mindig attól félnék, ha elmegyek valahova, hogy eltévedek és nem találok… - hova is? Haza? Ezek szerint otthon éreztem magam a tizenharmadik emeleten? Első emlékem a lakásról, hogy elmegyek belőle. Francia barátom, a breton régész és énekes vitt el bevásárolni, hogy vegyek ezt-azt a lakásomba, s aztán amikor mindent lepakoltam, és tanácstalanul nézelődtem a már ilyen-olyan holmikkal feltöltött, de még korántsem berendezett helyiségekben, megkérdezte, ott akarok-e maradni éjszakára. Merthogy addig náluk aludtam. És akkor én a huszonnyolc éves elvált férfi egyszerre azt éreztem, mint amikor anyám, talán öt éves koromban, elvitt az uszodába, hogy úszni tanuljak, és a medencéhez vezető ajtóban elengedte a kezemet. Akkora hisztit vágtam ki, hogy nem volt más választása, mint hazavinni. Most amikor barátom feltette a kérdést, nem volt hiszti, csak az érzés volt, hogy én nem szeretnék itt maradni. Ég és föld között, a tizenharmadikon, egy idegen lakásban. Akkor már inkább az idegenségszag, ami azonban barátoméknál kevésbé érződött. Vagyis dehogy éreztem én akkor otthon magam a lakásomban. De aztán valahogy mégis belaktam. És attól kezdve nem nagyon akaródzott elmennem onnét. Lyonban éltem, vagyis ég és föld között a tizenharmadik emeleten egy panellakásban, és úgy mentem vécére vagy a konyhába, mintha a várost fedezném fel és élném magamévá.

Szonett a vonatútról
Vonatút, indulóban Örs felé.
De közben egyfolytában csak veled.
Orromban illatod, a tegnapé.
A távolságot oldja közeled.
Mindaz, mi volt időtlenség bennem.
Az ujjaimban érzem testedet.
És az emlék segít elviselnem,
hogy nem lehetek mostantól veled.
Úgy vagy jelen, hogy áthat hiányod.
Úgy vagy enyém, mint üres épület,
mely őrzi még az eltelt éveket.
Egész valóm lényeddel átjárod.
Enyém vagy már, ahogy csak az lehet,
kit élővé varázsol képzelet.

A tizenharmadikon laktam, ég és föld között. A legfelső emeleten, olyan magasságban, ami tériszonyos barátaimat megrémítette, és még én sem éltem ennyire közel a felhőkhöz (pontosabban ennyire távol tőlük, mert minél feljebb megy az ember, annál kézzelfoghatóbb a távolság). A lakáshoz körerkély tartozott, amelyről egyik irányba, Észak felé, a Saône folyásával ellenkezőleg a lyoni dombságra, Keletre pedig a folyó túlpartján emelkedő városrészre, a Croix-Rousse-ra, illetve Dél felé sandítva a római kori emlékeket őrző Fourvière dombjára, és az ott magasodó giccstemplom, a Notre-Dame de Fourvière tornyaira lehetett látni. Valahol a távolban pedig ott rejtőzött a lyoni belváros, kézzel fogható s mégis megfoghatatlan közelségben.

            A lakás olcsó kis panelfészek volt, de számomra lakályos, s pont elég ahhoz, hogy időnkénti vendégeimet, a családtagokat, barátaimat gond nélkül el tudjam szállásolni. S nekem sajátos menedék, remetelak, égbe vájt barlang, ahol elrejtőzhettem. Mert rejtőzködni akartam. Eleve nem vagyok túlságosan társasági ember, életformám inkább visszahúzódó jellegű. De Lyonban különösen Robinson Crusoe-i szigetlétet alakítottam ki magamnak, mintha csak élethelyzetem folyományaként hadállásokat akartam volna emelni a magányból. Sokan féltettek akkor engem, s nemcsak másfél ezer kilométerre élő családom, de kevés lyoni barátom is, különös tekintettel magyar származású barátnőmre, akit a szülei az 56-os forradalom után hoztak magukkal Franciaországba, s akiben néhány évvel érkezésem előtt lobbant föl a vágy, hogy gyökereivel, s főként anyanyelvével, melynek birtoklását anyja, aki hadban állt saját múltjával megtagadta tőle, megismerkedjen. Ő az első ősszel, miután az egyetemi órákon, ahol magyarra tanítottam szinte azonnal összebarátkoztunk, meg volt győződve róla, hogy nem lát majd viszont a téli szünet után. Ezt később mesélte el, és nem tudta pontosan elmagyarázni, mi keltette benne ezt a benyomást, de lyoni létezésem egész jellege így hatott rá. Olyan voltam, mint aki egyfajta átmeneti állapotban él a saját életében, és menekültstátuszt próbál kiharcolni benne.

épp egy élet

azt a reggelt megírni édes

amikor ott ébredtél nálam

mikor úgy lett örök a véges

miként lehet nyár februárban

miképpen csak tőlünk függ kedves

hogy mit kezdünk az életünkkel

hogy lehet-e a lehetséges

lesz-e majd még más közös reggel

ültem ott kint a nagyszobában

néztelek amint ébredeztél

majd krémmel bekented a hátam

s tudtam hogy a reggelben elfér

sok minden szavak csend és fények

és elfér benne épp egy élet

„Tizenhárom emeletes ház mindössze négy akadt a városban”, írtam a tizenharmadik emeleti szobámban ülve az Egy polgár vallomásai kezdőmondatát véve mintául, de elakadtam, miként minden addigi kísérletemben. Máraira is azért próbáltam támaszkodni, hogy megtaláljam a kezdőhangot, azt a hangütést, amelyből már el lehet indulni, mert képtelen voltam megfogalmazni, amit akartam. Leginkább azért, mert nem tudtam, mit akarok. Maga a tény, hogy történt velem valami: árulás, hűtlenség, megcsalás, elhagyatás, szerelemi csalódás, egyszerre tűnt megragadhatatlanul soknak és elmondhatatlanul kevésnek. Meg akartam írni a patetikus alaphelyzetet, hogy egyedül ülök egy idegen város tizenharmadik emeletén, nézem az alattam futkározó, végüket sosem lelő, ismeretlen utcákat, nézem a messzeségbe kanyargó folyót, látom a távolban villódzó fényeket, melyek a városközpontot jelentették, a Bellecour teret, a Perrache pályaudvart, amelyek semmivel sem voltak valóságosabbak, mint az útikönyv fekete-fehér fényképei, élek ebben az idegen városban, de sokkal inkább élek mindabban, amit a közelmúltban átéltem. Egybe akartam gyúrni válásom történetét a jelenével, két síkon húzódó valóságot kívántam ábrázolni, de nem mentem semmire. Ahogy túl közel volt hozzám az ablakon túli város, hiába éreztem mérhetetlenül távol magamtól, de hát éppen ezt a távolságérzetet akartam lefesteni, a külső valóság befogadását lehetetlenné tévő belső világot, ám túl közelről szemléltem ezt is, és így volt túl közel hozzám a trauma is, pontosabban még bennem volt, abban éltem, s így legfeljebb terápiás jelleggel tudtam volna kiírni magamból, puszta tárgyilagos, voltaképpen orvosi látleletként, de erre nem voltam hajlandó, szépirodalmi külsőt szántam neki, és beletört a bicskám. Nem egyszer tört bele, ki tudja már hányszor kezdtem újra, görcsös erőfeszítéssel, de az első évben semmi használhatót nem tudtam írni. Kizárólag leveleket. Írtam az ifjú lánynak, képzelt szerelmemnek, naponta írtam neki, és hetente egyszer-kétszer barátomnak, a Dunakanyarban élő remetének. Arra, hogy valami elfogadhatót hozzak létre, legalább két évet kellett várnom, s akkor egyszerre kipattant a kezem alól egy novella, életem talán első mai szemmel is sikerültnek tetsző szövege, amely aztán egy neves irodalmi folyóiratban is napvilágot látott. De szerelmi csalódásom történetének első változatát hosszas próbálkozások után, évekkel később, már idehaza tudtam csak megalkotni.

A költészet

A versírás még nem költészet,

a költészet egészen más,

mint amikor valamit nézel,

s a látványból lesz látomás.

Tegnap, ahogy néztelek téged

abban a sárga ruhádban,

pont így lett belőled költészet,

szavak nélkül, csak hangtalan.

És most egy verset írok rólad,

szavakba öntöm, mit nem lehet,

olcsó kifogás, hogy nem tehet

többet a költő, csak ha hallgat.

Akkor hallgasson. Tegnap szépet

láttam. És ennyi a költészet.

Lyonba egy szeptember végi estén érkeztem, hogy milyen napon, nem tudom. Semmi emlékem nincs a valóságos megérkezésről (nyilván az ájulásig fáradt voltam az álmatlanul töltött éjszaka, az azt megelőző időszak felfokozott lelkiállapota és a tizenöt órás autóút után), annál több az elképzeltről. Az utazást megelőzően többször végigéltem gondolatban, milyen lesz majd megérkezni az idegen városba, ahol életemben először teljesen egyedül fogok élni. Egyedül, s mégsem teljesen egyedül, hiszen ott lesz a közelemben apám barátja, a breton származású régész és énekes, valamint felesége és kamaszfia. Egyszer már találkoztam velük, egy hónappal korábban, amikor apámmal Lyonba utaztunk lefoglalózni a lakást, amelyet elődöm, egy barátságos magyar hölgy intézett nekem. (Vagyis jártam már egy rövid időre Lyonban, de az a röpke félnapos út annyira a válás önkívületi állapotában esett meg velem, hogy szinte semmi emlékem nem maradt róla.) Akkor megismertem a francia barátokat, akik úgy fogadtak, mint egy családtagot, egy messzire szakadt unokaöcsöt, és biztosítottak róla, hogy náluk mindig otthon leszek, ami valóban úgy is lett az elkövetkező négy év során. Ennek a találkozásnak az emléke, vagy még inkább barátságos légköre megmaradt bennem, és az új helyzettől való félelem helyét óvatos bizakodás vette át, vagy még inkább a szorongásba némi jó érzés is vegyült, és láttam magam előtt, amint barátai lakásában, a megérkezés másnapján, a kamaszfiú szobájában egy matracon ébredek (nagyon valósághű szituációt teremtett a fantáziám), és az ifjú franciát öcsémként üdvözlöm, mintha ezzel az elképzelt, mesterkélt idillel is belső félelmeimet próbáltam volna leküzdeni. A valóság természetesen nem hoz létre ennyire színpadias helyzeteket, a találkozás sokkal visszafogottabb, de nagyon baráti keretek között zajlott le, és a francia barátok valóban pótcsaládommá váltak lyoni tartózkodásom idején.

Hét év

Aztán egy reggel arra ébredsz,

hogy már hét év elmúlt abból a

sokból is, ami egyébként eltelt.

Mert nem az a sok, ami amúgy is.

Az a sok, amit egyszerre átélsz.

Hogy már hét év. Vagy hat. Vagy öt. Vagy tíz.

Csodálkozol e semmiségen.

Csócsálgatod, mint a fogaid

közt ragadt ételmaradékot.

A valótlanságot valósággá

így rágod át. Még meg nem érted,

de aztán lassan tűnni kezd a

csodálkozás. S egyszerre reggel

lesz, hét évvel később. És húzni

kezd e hét év, mint bevásárlás

után a kezedet a cekker.

Lyonba autóval érkeztem meg, tökéletesen kialvatlanul. Ez nem teljesen igaz, mert az autóban töltött közel tizenöt óra alatt minden erőfeszítésem ellenére el-elszunnyadtam. Francia barátunk felesége vitt magával, aki Burgundiába tartott hazafelé, és szívességből útba ejtette Lyont, ahol közös barátaink vártak. Pontosabban ezek a barátok az övéi voltak, illetve apáméi, az enyémek, mondhatni: az ottani családom, csak később lettek, éppen a Lyonban eltöltött évek következményeként. Az út előtt semmit nem aludtam. Egész konkrétan egyetlen percet sem, noha az ifjú lány, akivel az éjszakát töltöttem, és aki pár hónappal azelőtt a tanítványom volt a gimnáziumban, ahol tanítottam, hajnalban elszunnyadt, de nekem akkor már készülődnöm kellett, befejezni a csomagolást, lezuhanyozni. Együtt töltöttük az éjszakát, de nem történt közöttünk semmi testi, miként lelki is csak amolyan sürgősségi értelemben, ahogy az ügyeleten, hajnali kettőkor, sebtében összevarrják az ember kezét. A válásom kiváltotta trauma félönkívületi állapotában szükségem volt erre a kapcsolatra, erre a lányra, s minden bizonnyal más okból kifolyólag neki is szüksége volt rám, a helyzet ezt bizonyította, de viszonyunk a helyzet következtében minden jó szándékunk ellenére sem mélyülhetett el igazán. Lyoni első néhány hónapomnak, a beilleszkedés, pontosabban a beilleszkedés képtelenségének lelki hátterét nagy mértékben határozta meg ez a vágyott szerelem, a melyet úgy cipeltem akkor magammal, mint legfontosabb poggyászomat, s amely aztán több hónapos, rendkívül intenzív levelezést követően, első hazatérésem idején, egy meglehetősen mozgalmas karácsonyi időszak napjaiban ért el végpontjához. Attól kezdve mindenféle szempontból egyedül éltem Lyonban, és magányomat, mely nagymértékben egyfajta öntudatlan vagy félöntudatos döntés eredménye is volt, akár a sebzett vadé, mely elvonul a bozótba, csak részben oldhatták francia barátaim. Jól emlékszem az érzés torokszorító, s egyben valamiképpen mégis felszabadító jellegére, ami a buszpályaudvaron töltött el, amikor bátyámmal, aki Párizsba tartott, elfoglaltuk helyeinket. Először éreztem életemben azt, hogy bármi lehet, előttem az élet, előttem a kihívás, hogy kezdjek valamit azzal, ami nekem adatott. Ha már meg kellett élnem azt, hogy jól bejáratottnak és megváltoztathatatlannak hitt sorsom egyszerre csikorgóssá és kiszámíthatatlanná vált, próbáljam meg kihasználni a helyzetet, más lehetőségem úgysem nagyon van. Nem volt ez ennyire jóllakottan és végiggondoltan tudatos elhatározás, sokkal inkább a lélek öngyógyító mechanizmusa indult be végre több hónap vergődés után, és eredménye is csak annyi lett a nagy elhatározásnak, hogy lyoni magányomban néha jól esett ebben a gondolatban keresni menedéket, de mindenképpen szükségem volt akkor rá. Huszonnyolc éves voltam, és kezdtem felnőni, de azt még nem sejthettem, hogy a felnőtté válás különböző stádiumai sokáig, talán az élete végéig elkísérik az embert. E stációk közül Lyon mindenképpen a kiemeltek közé tartozik számomra.

zene

mint a zene van és nincsen mégsem

felcsendül s már el is tűnt a légben

úgy vagy te is akár a mesében

egyszer vagy és aztán nem vagy mégsem

visz a vonat indulnék utánad

jól tudom ma már meg nem talállak

csak emléked mosolyod a vállad

és egy hang mely felcsendült és áthat

mindent s többé el nem tűnik bennem

kint a térben megszűnhetett benn nem

bent az énben árad a zene

ez a dallam most már áthat engem

és e hangtól olyan könnyű lennem

mintha létem értem létezne

Lyon, a város, talán valóban a városalapító rómaiakkal kezdődik, akik testet adtak az igének, nevet a semminek, s a világban egyszerre helye lett egy településnek, melyet ők a maguk szája íze szerint Lugdunumnak becéztek, hogy aztán a későbbi korok leljék meg valódi nevét. Az élet tanítómestere legalábbis így emlékszik meg róla.

            Én viszont személyes időszámításomban egy szombat reggel emlékét őrzöm, valamivel a lektori állás megpályázása után, amikor ágyban lustálkodva első feleségemmel kezembe került nagyapám régi kiadású Franciaország útikönyve, s benne a Lyonról szóló fejezetet lapozgatva fekete-fehér fényképekre leltem. A Bellecourt teret, a Perrache pályaudvart s a város más látnivalóit felfedezhettem magamnak néhány hónappal később a maguk színes valóságában, mégis megmaradtak bennem, talán örökre, az útikönyv fotóinak rossz minőségű képi világaként. Így van ez mindennel: a tüneményeknek két arca van, a megálmodott és a megvalósult, s a kettő gyakran párhuzamosan halad a végtelenbe. Lyon emlékét az átélt négy év ellenére is áthatja bennem annak a szombat reggelnek enyhe szorongással és várakozással teli hangulata, mely az évek múltával is felidézhető.

            Aztán az új élethelyzetre való készülődés csendes feszültségét felülírta egy váratlan esemény. Azon a nyáron nemcsak a lektori állást pályáztam és kaptam meg, hanem feleségemmel, akivel polgárilag már egy éve házasok voltunk egyházilag is összekötöttük az életünket. Legalábbis két hónapra, bár ezt akkor még természetesen nem tudhattam. Minden adott volt egy új élethelyzet idilli megvalósításához: fiatal házasokként elköltözünk Lyonba, s közösen lakjuk magunkévá az útikönyv fényképei alapján elképzelt várost. Hogy ez nem így történt annak Lyon története szempontjából áttételes s mégis közvetlen jelentősége van. Házasságom felbomlásának krónikáját többször és többféle formában megírtam már különféle szépirodalmi próbálkozásaimban. A jelen írás megfogalmazásakor maga a tény rögzítendő csupán: házasságom felbomlott, méghozzá szuperszonikus gyorsasággal, s mire a lyoni út kézzelfogható közelségbe került, már nemcsak (egyházilag) frissen házasodott, hanem (polgárilag) frissen elvált ember is voltam. 

Versek verse

A hangod lágyan békítő, akár a nyári zápor,

amely a forróságra jő, mint egy régen várt vándor.

A pillantásod boldogít, mint gyermeket a játék,

akár egy virág, úgy virít, s rá léthossziglan várnék.

Az érintésed oly finom, mint a tavaszi szellő,

ha hozzám érsz, már álmodom, s míg ébredésem eljő,

úgy ölel át a két karod, mint fürdőzőt a tenger,

s amíg a testem simítod, a szívem hevesen ver.

A mosolyod, akár a nap egy szeptemberi reggel,

amikor minden új színt kap, s megtelik értelemmel,

így telik meg az életem azzal, mit tőled kaptam,

és nem oly édes semmi sem, mint ajkadon az ajkam.

Egy város térben a városhatárnál kezdődik, de teljes egészében ez sem igaz. Amikor Lyonban éltem, akkor volt enyém Lyon, ha megérkeztem belé, s ha elutaztam belőle, elmaradt tőlem, mint egy megbízhatatlan útitárs. Persze beszéltem róla, meséltem ottani életemről mindenkinek, aki kérdezte, de abban az élethelyzetben, amelyben négy évet töltöttem házai között, s konkrétan egyik felhőkarcolója tizenharmadik emeletén egy panellakásban, olyasféle menedék volt, amelyből elkívánkozik az ember, s nem vár tőle mást, mint a minél gyorsabban múló időt. Egy szerelemi csalódás traumájával a poggyászomban érkeztem Lyonba egy szeptembervégi estén, hogy pontosan a hét melyik napján, nem tudom. És aztán még sokáig nem volt enyém a város, mert nem engedtem, hogy az enyém legyen, ahogy egy elhagyott szerelmes sem képes sokáig közel engedni magához egy másik embert. De az sem teljesen igaz, hogy Lyon azon a szeptembervégi napon kezdődött számomra. Franciaország Párizzsal kezdődött, ez egyértelmű, az egyetlen várossal, amelynek kiskorom óta ismertem a nevét, de amihez sokáig nem tudtam kötni a nevén kívül semmi mást. De talán még pontosabb azt mondanom, hogy Franciaország a szó valódi értelmében, amikor egy fogalom tapinthatóvá, ízlelhetővé, szagolhatóvá válik az ember számára, ahogy az első megvalósult szerelmet is tapintással, ízleléssel, szaglással fedezi föl, amikor nem tud eleinte betelni a kezei közé kaparintott test felfedezésével, melynek fizikai tüneménye az addig csupán áhított és elképzelt lelki tartalmat is valósággá teszi – így vált egyfajta személyes valósággá számomra az addig testetlen Franciaország azon a nyári napon, amikor bátyám élete első nyugati útjáról hazatért. Tizennégy éves volt, jómagam pedig tíz, és mindaz, amit mesélt azonosult a képzeletemben Franciaország fogalmával, felöltöztette, alakot adott neki, persze egyfajta karneváli maskarát, ahogy az első szerelem is egyszerre valóság és vágyálom, telve az ünnepi hangulat angyalhajával és gyertyafényével, hogy aztán később, fokozatosan táruljon fel a másik, kevésbé díszes valóság. Bátyám szavaiban megelevenedett Franciaország, de abban a szubjektív formában, amelyben az akkor kapott Rolling Stones lemez dalai, a Satisfaction, a Paint it black, a Have you seen your mother baby standing int he shadow? közvetlenebb módon idézték föl a Franciaország-élményt, mint az úti beszámoló földrajzi vonatkozásai.

Lyon

Hogy hol is kezdődik egy város? Persze, a városhatárnál. És ez nem pusztán olcsó játék a szavakkal. Lyon négy éven keresztül elkezdődött számomra, amikor az autóval, ami éppen odaszállított (érkeztem repülővel is, méghozzá jó néhányszor, de az másfajta érkezés volt, nem valódi, hiszen egyszerre csak úgy ukmukfukk ott volt az ember, mint a mesében) elhagytuk a város szélét jelző táblát, és attól függően, hogy honnét érkeztünk, előbb vagy utóbb a dombtetőn megpillantottam azt a néhány felhőkarcolót, amelyek közül az egyiknek a tizenharmadik emeletén a lakásom volt. Vagyis a város valójában a lakással kezdődött. Egy várossal való kapcsolat a benne eltöltött idő intenzitásával függ össze, nagyjából úgy, mint egy szerelmi viszony esetében. Vannak egy éjszakás városok, vannak futó kapcsolatot jelentő városok, vannak városok, amelyek hűtlenek lesznek az emberhez, elhagyják, s viszik magukkal házaikat, utcáikat, parkjaikat, akár személyes holmijait egy elköltöző kedves, hogy ne hagyjanak maguk után mást, mint lassan dermedő emlékeket. S aztán vannak egy életre szóló városok, amelyek akkor is azok, ha az ember elutazása után esetleg soha többé nem látja viszont őket. Ilyen nekem Lyon. S hogy miért ilyen? Megkísérlem megírni.

Összetartozás

Összetartozunk, mint cipő és a párja,

szóval a rag és képpel a szöveg

a képregényben, beteggel orvossága,

sátorral pedig a sátorcövek.

Egymás nélkül, mint egy magányos sziámi

iker, kinek testvére odalett,

vagy ahogy az Úr próbált a Napra várni

hiába, amíg nem volt még Kelet.

Mert, édesem, olyan ez, tudod jól,

mint csigának a ház, szentnek a glória,

vagy mint Jézusnak a 12 apostol.

Vagy mikor az ember arra gondol:

ez van, lehet bármilyen, de mégis élet,

s elképzelni is nehéz, hogy véget érhet.

regény

mert akkor az már egy regény volt

az életünk egy fordulóhoz ért

én először ültem libegőre

s voltaképpen nem tudtam miért

te pedig főként nem tudtál semmit

talán csak annyit hogy tetszeni akarsz

és a zavarodon ez mégis enyhít-

et csöppet de főképp a faarc

amit viselni hittél az volt az álca

no de nem volt nehéz látni rajtad

hogy mint pincértanonc kezében a tálca

úgy billent meg noha nem akartad

a tekinteted ha a szemedbe néztem

és úgy beszéltél máris mellé

ahogy lecsúszik a vaj a késen

vagy ahogy bimbó a bal mellé

mondjuk megrándul ha érinti kéz

ilyen lett akkor az életed

mert én mint rutinos építész

aki gondos tervekből építtet

magasba nyúló családi házat

útjára indítottam benned

egekig szökkentve a lázad

a szépen sarjadó szerelmet

amelyről oly keveset tudtál

de megszületett mégis a remény

hogy immár íródik az életünkben

a boldog véget sejtető regény.

Azt hiszem, ez a lényeg. Örs az én ismeretlen vagy titokzatos birtokom, amit akkor sem ismerhetek ki igazán soha, ha télre-nyárra odaköltözöm. Olyan ez, mint egy valódi szerelmi kapcsolat, ami évtizedek együttélésével sem megunható, mert mindig marad benne valami megfejthetetlen, valami felderítendő, ami nem felderíthető mégsem igazán. Örshöz fűződnek szerelmeim, pontosabban együttlétek, amelyek a nyarakat a teljesség varázsával telítették, s amelyek elhitették velem, hogy a boldogság konkrétumokban keresendő. Nem akarok a boldogságról eszmefuttatásokat folytatni, nem akarok sztoikus visszafogottságba sem elvonulni, mint egy világból kiábrándult remete, annyi most számomra a lényeg, hogy Örs a lehetőségét adja valaminek, aminek egy nagy szerelem is, s hogy aztán a lehetőséggel az adott körülmények között miképpen boldogul az ember, több összetevő függvénye. Viszont Örs jobban, kézzel foghatóbban adja ezt a lehetőséget, mint az élet más helyzetei, helyszínei és körülményei. Mindennek talán a múlthoz is köze van, de nem kizárólag ahhoz van köze, hiszen múlttal telítődnek életem más színterei is. Nyilván köze van a nyárhoz is, mely évszak nem a kedvencem, de adottságai mégis a többi évszakéval összehasonlíthatatlanok. Köze van mindahhoz, ami konkrétan Örs, vagyis a tó, a hegy, az erdő, amit máshol, ilyen formában nem találhatok meg, mert találhatok ugyan tavakat, hegyeket, erdőket külön-külön és együtt is, de egyik sem telik meg mindazzal, amit csak és kizárólag egy személyes élményekkel átitatott hely nyújthat számomra. Mindez tehát van és egyértelmű. És persze mindenben ott rejlik az irracionális, ami miatt csak bizonyos embereket tudok barátként elfogadni, s bizonyos nőkben találom meg a szerelmet, holott férfival és nővel egyaránt tengert, de legalábbis Balatont lehetne rekeszteni.

            Létezik egy elhíresült, kissé édeskés, de szép regényidézet arról, hogy azért vagyunk a földön, hogy valahol otthon legyünk benne. Máshol is otthon érzem magam, nem csak Örsön, szüleim budai lakásában, ahol felnőttem, de ahonnét húsz éves koromban elköltöztem, vagy a hatalmas belvárosi lakásban, ahol nagyszüleim laktak, majd nagyszüleimmel és első, majd második feleségemmel együtt én is éltem, hogy aztán egyedül maradjak benne, mert az emberek halandóak és mert a házasságok talán az égben köttetnek, de a földön kell őket leélni. Mégis más az otthonosság, amit a fővárosi lakásokban érzek, talán otthonosabb is, mint az örsi, ahol az első éjszakákon, nyár elején nyugtalanul alszom, mert zavarnak az erdő zajai, zavar a szabadság túlzott, s éppen ezért feszélyező mámora. De ahogy a napok múlnak, s egyre inkább beleszokom újra az örsi létezésbe, úgy értem meg mindjobban nagyapámat, aki itt talált meg valamit, amit talán nem is keresett, mert az ilyesmit nem keresheti az ember, legalábbis a szó tudatos értelmében semmiképp, de amikor szembetalálkozik vele, egyszerre megérti, hogy az életnek ehhez a tüneményéhez, egy tóhoz, egy hegyhez vagy egy házhoz neki személyes köze van. Így van személyes közöm Örshöz. S ennél többet nehéz mondani bármiről. (Vége)

Ha a kapunkon kilépve Korán Géza háza előtt nem jobbra, hanem balra, a tó, a falu, az országút, a vasútállomás felé fordulok, vagyis arra indulok el, amerre visszafelé tehetem meg a megérkezés útját, két helyen is elkanyarodhatok bal felé. A második, amely kicsit lejjebb van, pontosan Puha Tóni házánál, a Folly Arborétum, illetve az Örsöt Ábrahámhegytől elválasztó kápolna felé vezet. Ábrahámhegyen van bátyámék nyaralója, amelyet apai nagyszüleimnek köszönhetünk, az övék volt, tőlük örökölték gyermekeik, s apám a maga részét bátyámnak adta át, míg apám bátyjától bátyám feleségének szülei vették meg, harmadrészt pedig apai nagynéném tulajdona. Ha nyaranta néhányszor bátyámékhoz megyek látogatóba, erre visz az utam, a Folly fenyves alatt, a hegygerincen, alattam a Balatonnal. Már kétszer elsütöttem a „világ legszebb látványa” közhelyet, harmadszor nem teszem meg, bár méltán megtehetném. Erre is szoktam néha futni, pontosabban, amikor néhány éve az örsi kocogásokat elkezdtem, erre vitt az utam, de aztán jobban megszerettem az erdei ösvényt.

            Ha a házunkhoz közelebb, a másik úton fordulok balra, a Sziklavár, s a jóval távolabb eső salföldi kolostorrom felé indulok. Meredek úton kaptatok felfelé, ahonnét szintén különleges kilátás nyílik, az út végén pedig egy gyalogösvény vezet tovább a fák közé. Végig a Folly Arborétum fölött haladok, amelyet a rendszerváltás óta drótkerítés zár el a külvilágtól. Gyermekkoromban szabadon bejártunk ide, s amikor húsz évesen, első feleségemmel először sétáltam errefelé, kifejezetten azért, hogy megmutassam neki gyermekkori kalandjaink egyik kiemelt helyszínét, a Sziklavárat, annyira kiborultam a kerítés láttán, hogy átmásztam rajta, és egy puskával felszerelkezett vadőr karjai között landoltam. Igazságérzetemet mérhetetlenül bántotta, hogy valaki elzárta előlem a gyermekkoromat. A Sziklavárat azóta sem láttam, de már sikerült a veszteségbe beletörődnöm. Ez a valóban mesés hely a fák között bújt, és bújik nyilván most is meg, és egy sajátos sziklaképződmény alkotja. Voltaképpen egy természetes sziklakert, amely gyermekkori fantáziajátékaink tökéletes helyszíne volt. Megmosolyogtató, hogy emlékezetem valóságos kirándulásokként raktározta el a sétákat, amikor nagyanyám felügyelete mellett elzarándokoltunk ide, miközben a házunktól legfeljebb tíz perc könnyed gyaloglásra esik.

            Jóval hosszabb, legalább háromnegyedórás séta eljutni a kolostorromhoz. A Sziklavárnál tovább kell menni, keresztül az erdőn, s lehetőleg nem tévedni el. Gyerekkoromban behunyt szemmel is odataláltam, ma már tájékozódnom kell. Igaz, mint minden, az erdő is változik. S a kolostorrom is. Pálos szerzetesek alapították a tizenharmadik században, de minden bizonnyal voltak előzményei, mert románkori részletei is vannak. A törökkorban indult pusztulásnak, s amikor mi először jártunk ott, teljesen romos volt, vigyázni kellett az omladékony falak tövében. Évekig így maradt, a rendszerváltás hozta el felvirágzását, bár számomra ebben nem volt köszönet. A falak megerősítése és renoválása az idegenforgalom fellendítésének szándékával függött össze, Salföldről immár szekérút vezet ide, amelyen lovaskocsik hozzák a turistákat, de autók is könnyedén megközelíthetik. Ennek a látnivalónak már csak hellyel-közzel van köze gyermekkorunk vadregényes kalandhelyszínéhez, ahol általában senki más nem volt rajtunk kívül, szabadon játszhattunk, képzelődhettünk a falak között, a háborítatlan erdő közepén, s érezhettük a magunkénak, afféle titokzatos birtoknak, ahol minden lehetséges.

Az utóbbi években, amióta egyedül vagyok Örsön, vagy ha nem is vagyok egyedül, de nagyszüleim nem élnek már, és a nők, akikkel egy időben örsi nyaraimat megosztottam, kiléptek az életemből, vagyis a család, amely körülvesz egyszerre jelent számomra összetartozást és magányt, egyszóval felnőttem, mert felnőni annyi, mint ráébredni arra, hogy az ember mindennel együtt alapvetően magányos lény, amióta erre rájöttem, s nyaranta sokat vagyok egyedül Örsön, ahogy annak idején nagyapám, reggelente futni indulok a hegyben. Van ennek a kocogásnak egészségmegőrző, erőnlétmegtartó indíttatása is, s eleinte minden bizonnyal leginkább ez motiválta, de aztán szép lassan átváltott valamiféle lelki karbantartásba, egyfajta külső mozgással álcázott belső utazásba, melynek sokkal inkább célja mindaz, amit közben átélek, mint maga a fizikai erőkifejtés. A lényeg az, hogy minden reggel futok negyedórát, s közben hangulatom szeszélyétől függően órákat, napokat vagy éveket élek át a belső idő számítása szerint.

            Ahogy kilépek a kertkapun, Korán Géza háza előtt balra fordulok a hegy felé. Korán Géza már rég nem él, a háza nem az ő háza többé. S mégis az övé, s az lesz, amíg én élek. Hiába vette meg a házát a hegy másik (vagy harmadik) ura, a Németországba kitelepült aranyműves, név szerint Haffner, aki egy időben a fél hegyet fölvásárolta, s mint afféle modern hűbérúr, a fölvásárolt házak népét más házakba telepítette. Így került Korán Géza házába Magdus néni, a hegy egyik rossz szellemének, Setét Bélának a nővére. Setét Bélát nagyapám történeteiből ismertem meg s tanultam meg félni tőle. Látni, tudtommal soha nem láttam, de fantáziámat élénken foglalkoztatta ez a beszédes nevű figura, aki – állítólag – szerelemféltésből egyszer hasba szúrta magát. Azt is hallottam róla, hogy valahol beljebb lakik a hegyben, abban az irányban, amerre gyerekként alig bolyongtunk nyári sétáink során, talán tudat alatt Setét Béla miatt. Felnőttem, megismertem Magdus nénit, aki minden egyszerűsége mellett sem volt túlságosan ijesztő figura, ijesztőbbek voltak az unokái, akik velünk szemben laktak néhány évig, két fiatal férfi, menthetetlen alkoholisták, akik közül az egyik alkalmi munkákkal, a másik horgászással próbálta megkeresni a napi betevőt, s főként a napi betevő több liter bort. De ők is valóságosak voltak, nem mitikus alakok, mint Setét Béla, tőlük csak kiszámíthatatlanságuk és részeg őrjöngéseik miatt tartottunk. Ám egy idő után Setét Bélára is úgy gondoltam már csak, mint a gyerekkor egyik rémalakjára, akinek a felnőtté válás fénytörésében óhatatlanul megváltozik, félelmetesből egyszerűvé törpül az alakja. Aztán mégis felélénkült az emlék, amikor pár éve megtudtam, hogy Setét Béla valóban ott lakott az erdő alján, abban az irányban, amerre futni szoktam, háza egészen megbújt a fák között, ablakait játék babák torzói díszítették, s háza körül karókra tűzött gumicsizmák őrködtek. Azóta úgy futok arrafelé, befelé a hegybe, mintha gyermekkorom rémmeséinek valóságát próbálnám meg felidézni. Ez a valóság azonban már felidézhetetlen, régóta eltűnt Setét Béla háza, s az újkori nyaralók idillje mindent békéssé varázsol.

            Békés a táj. Hosszan futok az alacsony kőfalak között, miközben a távolban s mégis szinte érinthető közelségben emelkedő Badacsonnyal szemezek. Elfutok Haffner háza mellett is, mely ház annak idején, nagyapám ideérkezésének idejében egy ezredesé volt, akit halálra ítéltek az 56-os forradalom után, ám végül nem végezték ki, s a börtönből kiszabadulva a világtól távol, itt Örsön telepedett le. Még emlékszem az egykori magányos, végtelenül csendes házra, amely minden bizonnyal jó szolgaként magára vette gazdája sorsát. A mostani ház is csendes, Haffner ritkán jár erre, de teniszpályás, úszómedencés, parabolaantennás külsejével köszönőviszonyban sincs az ezredes egykori kísértetlakjával. A csend is többféle, s olykor csend és csend között nagyobb a különbség, mint csend és zaj között.

            Jobb oldalamon az erdő kísér, a fák között mindig azt az ösvényt keresem, amelyen keresztül annak idején jó néhányszor felmásztunk a hegyoldalban meredező sziklák közé. Az egyik sziklában barlangra leltünk, mely szabad szemmel is felfedezhető a távolból, s ahol jó volt elüldögélni a környéket fürkészve. Egy alkalommal kisgyerek öcsénket is elhoztuk ide bátyámmal, annyit rágta a fülünket történeteink hallatán, mindenáron meg akarta ő is látni egykori kalandjaink helyszínét. Kirándulásunk veszélyesen végződött, mert darázsfészket bolygattunk föl, és több csípést is elszenvedtünk, miközben a magasban arra is kellett ügyelnünk, nehogy rosszul lépjünk, de végül nagyobb baj nélkül szabadultunk meg. Futás közben azonban hiába vallatom az erdőt, az egykori ösvényt elnyelte az idő.

            Röviden futok, legfeljebb negyedórát. Ez elég a reggeli testi-lelki higiéniához. Végigfutok az úton, kényelmes tempóban, a Badacsony vonulatát követve, melyet hol kőfalak, hol erdőrészek takarnak el előlem, majd egy darabon lefelé, s ott balra fordulok. Ha tovább mennék, a hegy túloldalán kötnék ki, de én hamarosan, két ösvény találkozásánál visszafordulok. Megteszem az utat visszafelé, enyhe emelkedőn kocogva végig, ahogy annak a rendje, ha már az imént lefelé futottam, valahogy így van ez az emlékekkel is, le-föl bukdácsolok közöttük. De hazudnék, ha csak az eltűnt idő nyomait emlegetném a reggeli futás összefüggésében. Ezeknek a futásoknak, ha nem is kizárólagos célja, s nem is mindig automatikus eredménye, de legoptimálisabb következménye az a lelkiállapot, amely a fizikai terhelés, a környezet, a fülhallgatóból fülembe szűrődő zene, valamint az emlékképek hatására kialakul bennem, s amelyben olyan intenzitással, olyan őszinte eufóriával élem meg a létezést, mint más körülmények között kizárólag egy nagy szerelmi élmény vagy egy rendkívüli kegyelmi pillanat hatására.

Az a húsz év

És akkor azt mondod, hogy jó, de húsz év múlva.

És akkor azt mondom, hogy húsz év? csak egy percet,

na jó, mondjuk ötöt, öt percet adj, Uram,

mert nem volt öt perc, még egy sem, amikor

nagyiban elállt a lélegzet Mozart hallgatása közben,

s hiába telefonált anyám, nem mondhattam, hogy

egy perc és ott vagyok, mert már mínuszban volt

az idő, és akkor sem volt még egy perc, amikor

elment a feleségem, akkor csend volt meg döbbenet

 meg a tudat, hogy van valakije, és aztán az üres

lakás, amely még soha nem volt zsúfolt annyira.

Így hát húsz év, jaj, mi az? Hidd el, semmiség.

Füst a szélben. No de az az egy perc vagy öt, amíg

még indulás előtt, mert már megint megy el a vonat,

amíg még akkor együtt lehetünk, és elmondhatnánk még

mindent, ami fontos, mert egy percben még épp elmondható,

de nem mondunk semmit, mert csak öleljük egymást,

hát azt a percet, azt add meg, Uram, és akkor húsz év,

hidd el, húsz év immár nyugton várható.

Szeretlek

Oly sokszor, kedvesem, s mégis oly kevésszer,

mert hidd el énnekem, hogy magam sem tudom,

hogy mit jelent e szó, pusztán nyelvi ékszer,

vagy csupáncsak egy mosoly ott az ajkamon?

Talán jelent bármit? Annyit, mint meghalni,

megszületni éppen, vagy hogy hinni Istent?

Nem tudom, tényleg nem, ez a kérdés talmi,

azt tudom csak, mégis, mégis fontos itt bent.

Mert amikor nem vagy, olyan, mint egy zsoltár,

 olyan, mintha pusztán egy könyörgés volnál,

mert a valóságból megint csak álom lett.

S ezért van, hogy sokszor, s mégis oly kevésszer,

de talán mert jó vagy, ezzel megelégszel,

amikor csak annyit mondhatok: szeretlek.

regény

mert akkor az már egy regény volt

az életünk egy fordulóhoz ért

én először ültem libegőre

s voltaképpen nem tudtam miért

te pedig főként nem tudtál semmit

talán csak annyit hogy tetszeni akarsz

és a zavarodon ez mégis enyhít-

et csöppet de főképp a faarc

amit viselni hittél az volt az álca

no de nem volt nehéz látni rajtad

hogy mint pincértanonc kezében a tálca

úgy billent meg noha nem akartad

a tekinteted ha a szemedbe néztem

és úgy beszéltél máris mellé

ahogy lecsúszik a vaj a késen

vagy ahogy bimbó a bal mellé

mondjuk megrándul ha érinti kéz

ilyen lett akkor az életed

mert én mint rutinos építész

aki gondos tervekből építtet

magasba nyúló családi házat

útjára indítottam benned

egekig szökkentve a lázad

a szépen sarjadó szerelmet

amelyről oly keveset tudtál

de megszületett mégis a remény

hogy immár íródik az életünkben

a boldog véget sejtető regény.

A hibiszkuszbokor mögött ott a kert. Pontosabban a bokor mögött a focipálya, vagyis a kis rét, amely a gyermek- és kamaszkori meccsek színtere volt. De nem csak azoké. Itt tanítottam focizni öcsémet, majd évtizeddel később unokaöcsémet. Itt játszottam unokatestvéreimmel, itt játszottunk bátyámmal együtt a szomszédék két fiával. A rét valóban focipálya volt a javából, jobban, mint megannyi magyar stadion.

            A focipályától balra a málnabokrok húzódtak, mint görnyedező vénasszonyok, helyükön ma már csak egy-két szederbokor szomorkodik. Annak idején azonban, mondhatnám: a hőskorban, ha hősnek hinném magamat, s nem feltételezném, hogy másnak is lehetősége van a maga kamaszkori nyarait hasonló intenzitással élni meg, vagyis maradjunk abban, hogy annak idején dús burjánzásban nőtt itt a málna, olyan mennyiségben, hogy nagyanyám málnalekvár és málnaszörp készítésére kényszerült, nehogy kárba vesszen a rengeteg gyümölcs. Ugyanez volt a helyzet a ribiszkével, amíg volt, mert aztán a ribiszkebokrok a ház korszerűsítésének áldozatául estek: a víz bevezetésekor az árokásás elpusztította őket.

            Az egykori málnás mögött pedig ott a kert, amely ma már csak hűlt helye a régi idők próbálkozásainak, amikor nagyapám és nagyanyám farmergazdaságot álmodott az örsi hegy köves talajába, krumplit vetett, babot, mángoldot, paszternákot, cukkinit és más zöldségeket ültetett, s egy időben úgy is tűnt, hogy lesz eredménye az erőfeszítéseknek, ám végül belefáradtak, beleöregedtek az örökös harcba, amit az időjárással és a rossz talajjal kellett folytatniuk, és a konyhakert szép lassan visszaváltozott puszta vadvirágos, gyomnövényes kertté.

            A focipálya végében a jázminbokor, amelyben annyiszor kellett megkeresni a labdát, s a jázminbokron túl a ház. A bokor aljában, a ház előtt, nagyapám kedvenc virágai, a dézsába ültetett leanderek, amelyekről verset is írtam, „Leanderes nagyapám” címmel. „Nagyapám egy oleander, vigyázni kell, el ne fagyjon, ha az örsi tél fagyot lehel”, így kezdődött a vers, a virágot összekötöttem nagyapámmal, nagyapámat Örssel, ahogy az egész legendárium bennem él.

            A ház, hagyományos helyi parasztház, melyhez nagy birtok tartozott és szőlő, ám később négy részre osztották, s a tőlünk lefelé, a tó felé eső másik három részt, vagyis a háromból kettőt mások lakják. Házat építettek, s így elvették előlünk a kilátást, ami a Balatonra nyílott. Nagyapám aztán beültette fákkal-bokrokkal a szomszéd telekkel határos részt, s ekképp zárt, belső „udvarunk” alakult ki, olyan, akár egy díszlet, főleg esti fényviszonyok közepette. Ez a zártság jó értelemben vett védettséget, intimitást jelent számunkra, kilátásunk pedig fentről, a padlás elől nyílik, a lépcső tetejéről. Jobbra a Badacsony, szemben a Balaton, a túlparton a fonyódi kettős heggyel, balra az erdő és a hegy. Ha azt mondtam, hogy Puha Tóni háza elől nyílik a világ legszebb kilátása, most hozzá kell tennem: meg a házunk manzárdjáról. A világot több pontról láthatja az ember a legszebbnek, de ezek a pontok mind az örsi hegyen találhatók.

            Szőlőt mi nem művelünk, a telkünkhöz nem tartozik, de nem is akarnánk. Szőlőt művelni egész embert kíván, nagyapámnak sem fért volna bele az írás és a horgászás (valamint a veteményeskert) mellett. Ezt nem is akarta. Úgy érezte, nem ért hozzá. Nem vágyott arra, hogy olyan bort csináljon, mint a szomszédai, akik kitűnő adottságok mellett készítettek rossz borokat, s főként rossz ízlésű, cukrozott lőréket. Ezeket a borzalmas, édes borokat elsősorban a német turistáknak szánták, akik a szocializmus utolsó évtizedében elárasztották a Balaton-partot, mert a nyugatiak itt tudtak találkozni a keleti rokonsággal, és nyárestéink jó része az ő részeg danolászásuk hangulatában telt el. De a borkészítő szomszédság ízlése sem vetette meg az ilyen italt, és ha egyáltalán csináltak is viszonylag száraz bort, azok minősége is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Nagyapám azonban rákényszerült, hogy ilyen borokat igyon („igyék!”, javítana ki az öreg, az ikes igék szabályos használatának egyik utolsó védelmezője), mert hát egy ilyen bortermő vidéken mégsem lehet mást inni. S főként, mert menthetetlenül és szerelmesen szerette a bort. (Kedvenc történetei közé tartozott az anekdota a borszakértőről, akinek bekötötték a szemét, és aztán borokat kóstoltattak vele, s ő mindent: szőlőfajtát, termőhelyet, évjáratot kitalált, mígnem tréfából vizet nem töltöttek a poharába, amit hosszasan kóstolgatott nagy homlokráncolással, majd percek múlták gyászos képpel jelentette ki: „Ezt az italt nem ismerem…”.)

            Telkünkhöz a ház tartozik, a kert, s a telek felső végén egy erdőrész. A házat a pincére építették, mely annak idején egyedüli épülete volt a szőlőbirtoknak. 1796 – áll az évszám a pincebejárat szemöldökfájába vésve. Vastag falú, terméskövekből rakott pince, melyhez konyhát toldottak és egyetlen szobát, a kettő fölé pedig, a tető alá, padlás került. A padlásból lett a manzárd, eleinte kezdetleges módon, majd mesterekkel rendesen megcsináltatva. Így most a házban lent is, fent is lehet lakni. Lenne még lehetőég a lakóhelyiségek bővítésére, mert a ház végében, a pince túloldalán van még egy házrész, a műhely, vagyis egy sufni, ahol a szerszámokat tartjuk, a pingpongasztalt, s hasonló dolgokat, de egyelőre ez túl nagy befektetés, túl nagy munka lenne. Így is hatalmas építkezések folytak a házban, amíg jelenlegi állapotát kiadta. A manzárdon kívül fürdőszoba került a konyha egyik felébe, immár vezetékes vízzel. Gyermekkoromban esővízben mosdottunk, lavórokból, a vizet nagy hordókban fogtuk föl, s nagyapám elsődleges feszültségforrása volt a várakozás az esőre, illetve az Úristennel folytatott heves viták sora az esők elmaradása miatt. Nagyapám szerint soha nem esett elég eső Örsön, s nem is tudom, emlékszem-e olyan felhőszakadásra, ami igazán kielégítette volna. De ha vihar jött, és nem a Balatonon vagy útközben érte, olyan boldog tudott lenni, mintha földre szállt volna a mennyország. Nagyapám képzetei szerint a Mennyek Országa elsődleges jellegzetessége minden bizonnyal a mennydörgés és villámlás kísérte hatalmas zuhé lehetett, s ha ilyen elkövetkezett Örsön, az ámbitusról vezényelte, akár hadvezér az ütközetet, miközben a család a házban imádkozott a túlélésért.

            Az ámbitus volt a másik nagy újdonság, mellyel a házat kiegészítettük. Kétszer kellett fölépíttetni, mert az első, kezdetlegesebb változat egy kemény tél alkalmával összeroskadt a hó alatt. Ez az ámbitus, vagyis a ház elé emelt fedett terasz tette igazán lakályossá Örsöt, hiszen a nyári hőségben vagy a kisebb esők idején, vagy egyáltalán a nap bármely pillanatában ott lehet igazán együtt lenni. Az ámbitus a mi örsi nappalink.

            Az ámbitustól néhány lépésre emelkedik a hatalmas, százéves szederfa. Nagyanyám eperfának hívta, vagyis eperfaként hallgatott róla azzal a beszédes hallgatással, ami őt jellemezte, de nagyapám ezt tréfálkozva, ám ellentmondást nem tűrően elintézte annyival, hogy a tiszántúliak nem tudnak magyarul. Igen, Arany János sem tudott… (Itt szakadt le az ég, aminek azonban nagyapám, az égszakadások feltétlen híve csak örült, ugyanis Arany volt nagyapám kedvenc költője.) A fát helyesen szederfának kell hívni. Én is dunántúliul beszélem a magyar nyelvet, vagy inkább, sajnos, pestiül, némi dunántúli behatással. A fa nekem szederfa, miközben azonban meghatottan gondolok nagyanyám (és Arany János) eperfájára.

            A szederfa mellett a pingpongasztal, mely, jelenlegi formájában, csak pár éve van meg, korábban, gyermekkoromban, kezdetleges asztallapokon játszottunk, melyeknek repedezettsége sajátosan kiszámíthatatlanná tette a meccseket. A pingpongasztalon túl, ha balra megyünk, az egykori disznóól helyén emelt kezdetleges fürdőszobához jutunk, melynek első változatát nagyapám, öcsém és jómagam téglafalaztuk körbe, vagy ahogy a hétvégére érkező szüleimnek öt-hat éves öcsém lelkendezte: „Nézzétek, milyen falat raktunk, én, az Ádi meg a nagypapa!...” Ezen túl pedig a budi, mely az ősidőkben, a paraszti ízlés érdekes lenyomataként a házzal szemben volt, mígnem mi áthelyeztük a ház mögé. Minden elmúlik egyszer, minden pöcegödör megtelik. Húsz éves voltam, amikor a budinak új gödröt kellett ásni, és ebben egykori katonatársaim, akkor egyetemi barátaim, Jócsik Jancsi és Dudás Attila segítettek keresztapámnak és nekem. Pontosabban, ahogy Dudással később emlegettük: mi ketten megpróbáltuk minél kevésbé nehezíteni Jócsik dolgát. Jancsi, aki (legalábbis emlékezetem, talán némi elfogultsággal, így őrizte meg) annak idején a laktanya második legerősebb embere volt, elképesztő munkát végzett, hogy aztán este emberes mennyiségű itallal szenteljük meg az új pöcegödröt, és borgőzös fantáziánkban elképzeljük, amint a betemetett régi gödörből síri hangon panaszkodik a Szar Szelleme: „Mit tettetek velem?...”

            A budin túl pedig kezdődik az erdő. Mielőtt azonban a fák közé érnénk, utunk elvisz a fügefa mellett, melynek termése sok nyári nap pálinkázását koronázta meg (apám hozta a Balkánról a szokást, pontosabban vette át egy barátjától, miszerint a füge pálinkába mártva az igazi). Pár lépésnyire a fügefától pedig egy hatalmas kő, mely nagyapám szobrának talapzatául szolgált. A szobor azóta lekerült a ház elé, a szabadtéri tűzhely szomszédságába, és három oldalán megmunkálva három fejet ábrázol. Közülük az egyik különösen expresszív, és családom tagjai számára eltérő képzeteket közvetít: apám Marx Károlyt, jómagam nagyapám sajátos önarcképét vélem felfedezni benne. Ilyen az örsi ház, ilyen az örsi kert. Legalábbis én ilyennek látom, így őrzöm a gondolataimban. 

Leszállni a vonatról, elsétálni az egykori állomásépület előtt, balra fordulni, az országút felé, átkelni rajta, elmenni a Nagymama Kocsmája mellett, amelyet öcsém nevezett el kiskölyökként így, amikor mise után, ahová nagyanyám vasárnap reggelente magával vitte, betértek nagyapámnak egy-két üveg sört venni. A mise színhelye, a kis kápolna is ott van, nem messze a kocsmától, amúgy is arra visz utunk, ha az állomásról hazafelé, az örsi ház felé tartunk. A kápolnánál jobbra kell fordulni, a bal oldali út, amelyet pedig hosszú évekig, Örs első idejében használtunk az állomásra jövet vagy onnan hazamenet, már nem járható. Arrafelé a cigánytelep mellett kellett elmenni, amelyet a temető szomszédságában hoztak létre, amíg a helybeliek ki nem űzték a cigányokat Örsről. Kamaszkorom bájos emléke a szurtos purdéról, aki egy pöttöm testéhez képest hatalmasnak tűnő, sörösüvegekkel teli kosarat cibált a kocsma felé, míg bátyámmal fel nem ajánlottuk neki a segítségünket, amit szóban ugyan nem, gyakorlatban annál nagyobb beleegyezéssel fogadott el, végérvényesen a múlté, immár nem ismétlődhetne meg. Ha balra fordult az ember, az útról egy idő után egy keskeny ösvényre kellett térni, mely szőlőtőkék között vezetett fel a hegybe. Ez az út azóta megszűnt létezni, legalábbis eltűnt az újonnan emelt házak kerítései között. A gyermekkor Örse nincs többé.

            És mégis van. Mert minden megvan, ami egyszer volt. S ha jobbra fordulunk, s hosszan sétálunk nyaralók és gyümölcsfák között, elérjük a borkombinátot, mely a szocializmus idején állami tulajdonban állított elő, a rendszerváltás óta magántulajdonban készít ipari mennyiségű ócska lőrét, mely az ország egyik legjobb bortermő vidékének szégyene. Itt le kell térni az aszfaltozott útról egy mellékösvényre, pontosabban fel kell kanyarodni a hegybe, hogy szőlőtőkék között folytassuk utunkat. Ez a préri. Bátyámmal neveztük el így, a gyermekkor varázsvilágában, amikor mindent és mindenkit átkereszteltünk Örsön, egyfajta indiánregény-romantika lázában égve. Így lett a Sheriff egyik távolabbi szomszédunk, Giczy Líviusz, a brazil légitársaság budapesti kirendeltségének vezetője, aki a szocialista viszonyok között jómódúnak számított, nyugati autója volt, és hozzájutott olyan, kizárólag dollárboltban beszerezhető különlegességekhez, mint a whisky és a márkás cigaretták. Ezekkel aztán rendszeresen kínálgatta nagyapámat a közös kávézások során, melyeknek egy időben nagy rituáléja volt a hegyben. A rituálé fő ceremóniamestere nagyapám volt, aki imádta a szereplést, és volt egy kis bronzharangja, amelyet megszólaltatva összekongathatta a kávéra hivatalos szomszédságot.  

            Ha a préri tetejére érünk, balra kell fordulni és elhaladni a Hegy Ura háza mellett. Az elnevezés nem veendő teljesen komolyan, ha volt a hegynek ura, nagyapám volt a maga idejében, de minden hiúságával együtt sem volt hajlamos a nagyképűségre. Puha Tóni azonban, ez a másfél mázsás őslakos, aki irdatlan erejét sosem szerette igazán munkára fecsérelni, bár ha rászánta magát, óriási cölöpöket cipelt irdatlan vállán, akár egy helybeli Toldi Miklós, ám jobban szeretett, s szeret még mindig háza előtt üldögélni, és rezzenéstelen arccal, felemelt kézzel fogadni az elhaladók köszönéseit, mintha tényleg a hegy valóságos ura lenne.

            Ha Puha Tóni háza előtt visszafordulunk, elfogultság nélkül állítható, hogy a világ legszebb látványa tárul a szemünk elé. Jobb kéz felől a méltóságteljesen emelkedő, bazaltoszlopos Badacsony, szemben, alattunk pedig a Balaton, mint egy távoli, s egyszerre oly közeli ígéret, amelyet néhány perces sétával valósággá lehet változtatni, s mégis a hegy tetejéről tűnik a legvalóságosabbnak. A tó, gyermekkori és mostani fürdéseink színhelye, s főként, ahová nagyapám hajnalonta és alkonyatkor horgászni járt. Egykori nyaraim legfeszültebb pillanatai közé tartozott az esti várakozás, vajon nagyapám sikeres halfogás tárgyi bizonyítékaival a szákjában tér-e haza? Ennél különlegesebb, a szó szoros értelmében ünnepi kalandnak az számított, ha nagyapám néha-néha magával vitte valamelyikünket a ladikjában, és órákig üldögélhettünk mellette csendben várakozva a kapásra, mely várakozás, ellentétben a karácsonyi angyallal, gyakran hagyott kielégítetlenül bennünket.

            Ha Puha Tóni háza mellett továbbhaladunk felfelé, megérkezünk a magyar Provence-ba. Az egykori termésköves szekérút ma már aszfaltozott, de a kőfal megmaradt a két oldalán, mely mögül vadszeder, vadvirág, különféle bokrok, valamint gyümölcsfák, cédrusfélék szegélyezik az ösvényt. Nem maga a növényzet, inkább a hangulat, a nyári égbolt zavartalan kékje, a tűző nap, s legfőképp az állandó tücsökzene kelti azt az illúziót, hogy a mediterráneumban járunk. Most már nem vagyunk messze a háztól. Az egész, ahogy van, tényleg provence-i, s mégis egyedi, csak Örsre jellemző. Rövid emelkedő, és jobb kézről feltűnik a hibiszkuszbokor, s mögötte a kert, a ház. Megérkeztünk.