A negyvenéves férfi

„Tizenhárom emeletes ház mindössze négy akadt a városban”, írtam a tizenharmadik emeleti szobámban ülve az Egy polgár vallomásai kezdőmondatát véve mintául, de elakadtam, miként minden addigi kísérletemben. Máraira is azért próbáltam támaszkodni, hogy megtaláljam a kezdőhangot, azt a hangütést, amelyből már el lehet indulni, mert képtelen voltam megfogalmazni, amit akartam. Leginkább azért, mert nem tudtam, mit akarok. Maga a tény, hogy történt velem valami: árulás, hűtlenség, megcsalás, elhagyatás, szerelemi csalódás, egyszerre tűnt megragadhatatlanul soknak és elmondhatatlanul kevésnek. Meg akartam írni a patetikus alaphelyzetet, hogy egyedül ülök egy idegen város tizenharmadik emeletén, nézem az alattam futkározó, végüket sosem lelő, ismeretlen utcákat, nézem a messzeségbe kanyargó folyót, látom a távolban villódzó fényeket, melyek a városközpontot jelentették, a Bellecour teret, a Perrache pályaudvart, amelyek semmivel sem voltak valóságosabbak, mint az útikönyv fekete-fehér fényképei, élek ebben az idegen városban, de sokkal inkább élek mindabban, amit a közelmúltban átéltem. Egybe akartam gyúrni válásom történetét a jelenével, két síkon húzódó valóságot kívántam ábrázolni, de nem mentem semmire. Ahogy túl közel volt hozzám az ablakon túli város, hiába éreztem mérhetetlenül távol magamtól, de hát éppen ezt a távolságérzetet akartam lefesteni, a külső valóság befogadását lehetetlenné tévő belső világot, ám túl közelről szemléltem ezt is, és így volt túl közel hozzám a trauma is, pontosabban még bennem volt, abban éltem, s így legfeljebb terápiás jelleggel tudtam volna kiírni magamból, puszta tárgyilagos, voltaképpen orvosi látleletként, de erre nem voltam hajlandó, szépirodalmi külsőt szántam neki, és beletört a bicskám. Nem egyszer tört bele, ki tudja már hányszor kezdtem újra, görcsös erőfeszítéssel, de az első évben semmi használhatót nem tudtam írni. Kizárólag leveleket. Írtam az ifjú lánynak, képzelt szerelmemnek, naponta írtam neki, és hetente egyszer-kétszer barátomnak, a Dunakanyarban élő remetének. Arra, hogy valami elfogadhatót hozzak létre, legalább két évet kellett várnom, s akkor egyszerre kipattant a kezem alól egy novella, életem talán első mai szemmel is sikerültnek tetsző szövege, amely aztán egy neves irodalmi folyóiratban is napvilágot látott. De szerelmi csalódásom történetének első változatát hosszas próbálkozások után, évekkel később, már idehaza tudtam csak megalkotni.