9
Mindez persze túlzás. Az első perctől fogva, hogy a lakásba betettem a lábamat jártam onnét le a városba, hiszen azzal kezdődött lyoni életem, hogy el kellett mennem órát tartani az egyetemre. És ahogy a kisdiák, telve szorongással, szeptember első napján kénytelen bemerészkedni az iskola kapuján, úgy én is, kötelességtudóan, elmetróztam az egykori dohánygyár épületéhez, óráim színhelyére. Az sem teljesen igaz, hogy nem éltem életet a lakáson kívül, hetente egyszer-kétszer eljártam barátaimhoz (bár a kezdeti idők kiszolgáltatottság-érzete után némileg ritkítottam ezeket a látogatásokat, sőt egy idő után volt olyan, hogy heteken keresztül nem mentem hozzájuk), és időközönként voltak más programjaim is, de amennyiben lehetett, igyekeztem kitérni mindenfajta kötelezettség alól. Kívülről nézve ez nyilván nem tűnt egészségesnek. No de, visszatérve a hasonlathoz, egészséges-e a vad, amely elvonul a bozótba sebeit nyalogatni? Nyilvánvalóan nem az, de éppen elvonultsága teremti meg számára az egyetlen helyzetet, amelyben újra azzá válhat. Ezt kívülről nézve nehéz elfogadni. Szüleim aggódtak is értem, bár keveset láttak mindebből, de látatlanul, telefonbeszélgetésekből leszűrt benyomások alapján nyilván még nehezebb volt a helyzetük. Sejtették, hogy traumatikus vagy közvetlenül trauma utáni állapotban vagyok, jó érzékkel megértették, hogy mindenek ellenére még mindig a legjobb megoldás, hogy kiszakadtam megszokott környezetemből és elmentem Lyonba (ők győztek meg, ők vettek rá, hogy ne mondjam vissza a lektori állást, amikor a válásom kiváltotta lelkiállapotban több mindent, így ezt is föl akartam adni), de végtelenül, és a szempontjukból jogosan aggódtak értem, és mindenáron rá akartak beszélni, hogy mozduljak ki minél többet otthonról. Az egyetlen ember, aki igazán megértett, pontosabban elfogadta a lelkiállapotomat, lyoni barátnőm volt. Mindig szívesen látott maguknál, szívesen bevont programokba, de teljes mértékben rám bízta, elfogadom-e bármely meghívását, s főként nem akart meggyőzni róla, hogy nem jó begubóznom. Nyilvánvalóan alkati rokonság van közöttünk. Szülei magyar zsidók, akik rengeteg sérülést hordoztak magukban, amikor a forradalom után otthagyták Magyarországot, és a gyökereikhez fűződő traumák oly mértékben áthatották létezésüket, hogy lányukkal (aki négy éves volt, amikor Lyonba érkeztek) nem beszéltek többet az anyanyelvükön. Teljes nyelvi és ezzel összefüggésben érzelmi kiszolgáltatottságban telt barátnőm gyermekkora, amíg az óvodában és az iskolában anyanyelvi szinten el nem sajátította a franciát. Ez az állapot olyan belső magányt teremtett számára, amelyben az én helyzetem tökéletesen érthető és elfogadható volt.
