Az utóbbi években, amióta egyedül vagyok Örsön, vagy ha nem is vagyok egyedül, de nagyszüleim nem élnek már, és a nők, akikkel egy időben örsi nyaraimat megosztottam, kiléptek az életemből, vagyis a család, amely körülvesz egyszerre jelent számomra összetartozást és magányt, egyszóval felnőttem, mert felnőni annyi, mint ráébredni arra, hogy az ember mindennel együtt alapvetően magányos lény, amióta erre rájöttem, s nyaranta sokat vagyok egyedül Örsön, ahogy annak idején nagyapám, reggelente futni indulok a hegyben. Van ennek a kocogásnak egészségmegőrző, erőnlétmegtartó indíttatása is, s eleinte minden bizonnyal leginkább ez motiválta, de aztán szép lassan átváltott valamiféle lelki karbantartásba, egyfajta külső mozgással álcázott belső utazásba, melynek sokkal inkább célja mindaz, amit közben átélek, mint maga a fizikai erőkifejtés. A lényeg az, hogy minden reggel futok negyedórát, s közben hangulatom szeszélyétől függően órákat, napokat vagy éveket élek át a belső idő számítása szerint.
Ahogy kilépek a kertkapun, Korán Géza háza előtt balra fordulok a hegy felé. Korán Géza már rég nem él, a háza nem az ő háza többé. S mégis az övé, s az lesz, amíg én élek. Hiába vette meg a házát a hegy másik (vagy harmadik) ura, a Németországba kitelepült aranyműves, név szerint Haffner, aki egy időben a fél hegyet fölvásárolta, s mint afféle modern hűbérúr, a fölvásárolt házak népét más házakba telepítette. Így került Korán Géza házába Magdus néni, a hegy egyik rossz szellemének, Setét Bélának a nővére. Setét Bélát nagyapám történeteiből ismertem meg s tanultam meg félni tőle. Látni, tudtommal soha nem láttam, de fantáziámat élénken foglalkoztatta ez a beszédes nevű figura, aki – állítólag – szerelemféltésből egyszer hasba szúrta magát. Azt is hallottam róla, hogy valahol beljebb lakik a hegyben, abban az irányban, amerre gyerekként alig bolyongtunk nyári sétáink során, talán tudat alatt Setét Béla miatt. Felnőttem, megismertem Magdus nénit, aki minden egyszerűsége mellett sem volt túlságosan ijesztő figura, ijesztőbbek voltak az unokái, akik velünk szemben laktak néhány évig, két fiatal férfi, menthetetlen alkoholisták, akik közül az egyik alkalmi munkákkal, a másik horgászással próbálta megkeresni a napi betevőt, s főként a napi betevő több liter bort. De ők is valóságosak voltak, nem mitikus alakok, mint Setét Béla, tőlük csak kiszámíthatatlanságuk és részeg őrjöngéseik miatt tartottunk. Ám egy idő után Setét Bélára is úgy gondoltam már csak, mint a gyerekkor egyik rémalakjára, akinek a felnőtté válás fénytörésében óhatatlanul megváltozik, félelmetesből egyszerűvé törpül az alakja. Aztán mégis felélénkült az emlék, amikor pár éve megtudtam, hogy Setét Béla valóban ott lakott az erdő alján, abban az irányban, amerre futni szoktam, háza egészen megbújt a fák között, ablakait játék babák torzói díszítették, s háza körül karókra tűzött gumicsizmák őrködtek. Azóta úgy futok arrafelé, befelé a hegybe, mintha gyermekkorom rémmeséinek valóságát próbálnám meg felidézni. Ez a valóság azonban már felidézhetetlen, régóta eltűnt Setét Béla háza, s az újkori nyaralók idillje mindent békéssé varázsol.
Békés a táj. Hosszan futok az alacsony kőfalak között, miközben a távolban s mégis szinte érinthető közelségben emelkedő Badacsonnyal szemezek. Elfutok Haffner háza mellett is, mely ház annak idején, nagyapám ideérkezésének idejében egy ezredesé volt, akit halálra ítéltek az 56-os forradalom után, ám végül nem végezték ki, s a börtönből kiszabadulva a világtól távol, itt Örsön telepedett le. Még emlékszem az egykori magányos, végtelenül csendes házra, amely minden bizonnyal jó szolgaként magára vette gazdája sorsát. A mostani ház is csendes, Haffner ritkán jár erre, de teniszpályás, úszómedencés, parabolaantennás külsejével köszönőviszonyban sincs az ezredes egykori kísértetlakjával. A csend is többféle, s olykor csend és csend között nagyobb a különbség, mint csend és zaj között.
Jobb oldalamon az erdő kísér, a fák között mindig azt az ösvényt keresem, amelyen keresztül annak idején jó néhányszor felmásztunk a hegyoldalban meredező sziklák közé. Az egyik sziklában barlangra leltünk, mely szabad szemmel is felfedezhető a távolból, s ahol jó volt elüldögélni a környéket fürkészve. Egy alkalommal kisgyerek öcsénket is elhoztuk ide bátyámmal, annyit rágta a fülünket történeteink hallatán, mindenáron meg akarta ő is látni egykori kalandjaink helyszínét. Kirándulásunk veszélyesen végződött, mert darázsfészket bolygattunk föl, és több csípést is elszenvedtünk, miközben a magasban arra is kellett ügyelnünk, nehogy rosszul lépjünk, de végül nagyobb baj nélkül szabadultunk meg. Futás közben azonban hiába vallatom az erdőt, az egykori ösvényt elnyelte az idő.
Röviden futok, legfeljebb negyedórát. Ez elég a reggeli testi-lelki higiéniához. Végigfutok az úton, kényelmes tempóban, a Badacsony vonulatát követve, melyet hol kőfalak, hol erdőrészek takarnak el előlem, majd egy darabon lefelé, s ott balra fordulok. Ha tovább mennék, a hegy túloldalán kötnék ki, de én hamarosan, két ösvény találkozásánál visszafordulok. Megteszem az utat visszafelé, enyhe emelkedőn kocogva végig, ahogy annak a rendje, ha már az imént lefelé futottam, valahogy így van ez az emlékekkel is, le-föl bukdácsolok közöttük. De hazudnék, ha csak az eltűnt idő nyomait emlegetném a reggeli futás összefüggésében. Ezeknek a futásoknak, ha nem is kizárólagos célja, s nem is mindig automatikus eredménye, de legoptimálisabb következménye az a lelkiállapot, amely a fizikai terhelés, a környezet, a fülhallgatóból fülembe szűrődő zene, valamint az emlékképek hatására kialakul bennem, s amelyben olyan intenzitással, olyan őszinte eufóriával élem meg a létezést, mint más körülmények között kizárólag egy nagy szerelmi élmény vagy egy rendkívüli kegyelmi pillanat hatására.
