A negyvenéves férfi

Lyonba egy szeptember végi estén érkeztem, hogy milyen napon, nem tudom. Semmi emlékem nincs a valóságos megérkezésről (nyilván az ájulásig fáradt voltam az álmatlanul töltött éjszaka, az azt megelőző időszak felfokozott lelkiállapota és a tizenöt órás autóút után), annál több az elképzeltről. Az utazást megelőzően többször végigéltem gondolatban, milyen lesz majd megérkezni az idegen városba, ahol életemben először teljesen egyedül fogok élni. Egyedül, s mégsem teljesen egyedül, hiszen ott lesz a közelemben apám barátja, a breton származású régész és énekes, valamint felesége és kamaszfia. Egyszer már találkoztam velük, egy hónappal korábban, amikor apámmal Lyonba utaztunk lefoglalózni a lakást, amelyet elődöm, egy barátságos magyar hölgy intézett nekem. (Vagyis jártam már egy rövid időre Lyonban, de az a röpke félnapos út annyira a válás önkívületi állapotában esett meg velem, hogy szinte semmi emlékem nem maradt róla.) Akkor megismertem a francia barátokat, akik úgy fogadtak, mint egy családtagot, egy messzire szakadt unokaöcsöt, és biztosítottak róla, hogy náluk mindig otthon leszek, ami valóban úgy is lett az elkövetkező négy év során. Ennek a találkozásnak az emléke, vagy még inkább barátságos légköre megmaradt bennem, és az új helyzettől való félelem helyét óvatos bizakodás vette át, vagy még inkább a szorongásba némi jó érzés is vegyült, és láttam magam előtt, amint barátai lakásában, a megérkezés másnapján, a kamaszfiú szobájában egy matracon ébredek (nagyon valósághű szituációt teremtett a fantáziám), és az ifjú franciát öcsémként üdvözlöm, mintha ezzel az elképzelt, mesterkélt idillel is belső félelmeimet próbáltam volna leküzdeni. A valóság természetesen nem hoz létre ennyire színpadias helyzeteket, a találkozás sokkal visszafogottabb, de nagyon baráti keretek között zajlott le, és a francia barátok valóban pótcsaládommá váltak lyoni tartózkodásom idején.