A hibiszkuszbokor mögött ott a kert. Pontosabban a bokor mögött a focipálya, vagyis a kis rét, amely a gyermek- és kamaszkori meccsek színtere volt. De nem csak azoké. Itt tanítottam focizni öcsémet, majd évtizeddel később unokaöcsémet. Itt játszottam unokatestvéreimmel, itt játszottunk bátyámmal együtt a szomszédék két fiával. A rét valóban focipálya volt a javából, jobban, mint megannyi magyar stadion.
A focipályától balra a málnabokrok húzódtak, mint görnyedező vénasszonyok, helyükön ma már csak egy-két szederbokor szomorkodik. Annak idején azonban, mondhatnám: a hőskorban, ha hősnek hinném magamat, s nem feltételezném, hogy másnak is lehetősége van a maga kamaszkori nyarait hasonló intenzitással élni meg, vagyis maradjunk abban, hogy annak idején dús burjánzásban nőtt itt a málna, olyan mennyiségben, hogy nagyanyám málnalekvár és málnaszörp készítésére kényszerült, nehogy kárba vesszen a rengeteg gyümölcs. Ugyanez volt a helyzet a ribiszkével, amíg volt, mert aztán a ribiszkebokrok a ház korszerűsítésének áldozatául estek: a víz bevezetésekor az árokásás elpusztította őket.
Az egykori málnás mögött pedig ott a kert, amely ma már csak hűlt helye a régi idők próbálkozásainak, amikor nagyapám és nagyanyám farmergazdaságot álmodott az örsi hegy köves talajába, krumplit vetett, babot, mángoldot, paszternákot, cukkinit és más zöldségeket ültetett, s egy időben úgy is tűnt, hogy lesz eredménye az erőfeszítéseknek, ám végül belefáradtak, beleöregedtek az örökös harcba, amit az időjárással és a rossz talajjal kellett folytatniuk, és a konyhakert szép lassan visszaváltozott puszta vadvirágos, gyomnövényes kertté.
A focipálya végében a jázminbokor, amelyben annyiszor kellett megkeresni a labdát, s a jázminbokron túl a ház. A bokor aljában, a ház előtt, nagyapám kedvenc virágai, a dézsába ültetett leanderek, amelyekről verset is írtam, „Leanderes nagyapám” címmel. „Nagyapám egy oleander, vigyázni kell, el ne fagyjon, ha az örsi tél fagyot lehel”, így kezdődött a vers, a virágot összekötöttem nagyapámmal, nagyapámat Örssel, ahogy az egész legendárium bennem él.
A ház, hagyományos helyi parasztház, melyhez nagy birtok tartozott és szőlő, ám később négy részre osztották, s a tőlünk lefelé, a tó felé eső másik három részt, vagyis a háromból kettőt mások lakják. Házat építettek, s így elvették előlünk a kilátást, ami a Balatonra nyílott. Nagyapám aztán beültette fákkal-bokrokkal a szomszéd telekkel határos részt, s ekképp zárt, belső „udvarunk” alakult ki, olyan, akár egy díszlet, főleg esti fényviszonyok közepette. Ez a zártság jó értelemben vett védettséget, intimitást jelent számunkra, kilátásunk pedig fentről, a padlás elől nyílik, a lépcső tetejéről. Jobbra a Badacsony, szemben a Balaton, a túlparton a fonyódi kettős heggyel, balra az erdő és a hegy. Ha azt mondtam, hogy Puha Tóni háza elől nyílik a világ legszebb kilátása, most hozzá kell tennem: meg a házunk manzárdjáról. A világot több pontról láthatja az ember a legszebbnek, de ezek a pontok mind az örsi hegyen találhatók.
Szőlőt mi nem művelünk, a telkünkhöz nem tartozik, de nem is akarnánk. Szőlőt művelni egész embert kíván, nagyapámnak sem fért volna bele az írás és a horgászás (valamint a veteményeskert) mellett. Ezt nem is akarta. Úgy érezte, nem ért hozzá. Nem vágyott arra, hogy olyan bort csináljon, mint a szomszédai, akik kitűnő adottságok mellett készítettek rossz borokat, s főként rossz ízlésű, cukrozott lőréket. Ezeket a borzalmas, édes borokat elsősorban a német turistáknak szánták, akik a szocializmus utolsó évtizedében elárasztották a Balaton-partot, mert a nyugatiak itt tudtak találkozni a keleti rokonsággal, és nyárestéink jó része az ő részeg danolászásuk hangulatában telt el. De a borkészítő szomszédság ízlése sem vetette meg az ilyen italt, és ha egyáltalán csináltak is viszonylag száraz bort, azok minősége is bőven hagyott kívánnivalót maga után. Nagyapám azonban rákényszerült, hogy ilyen borokat igyon („igyék!”, javítana ki az öreg, az ikes igék szabályos használatának egyik utolsó védelmezője), mert hát egy ilyen bortermő vidéken mégsem lehet mást inni. S főként, mert menthetetlenül és szerelmesen szerette a bort. (Kedvenc történetei közé tartozott az anekdota a borszakértőről, akinek bekötötték a szemét, és aztán borokat kóstoltattak vele, s ő mindent: szőlőfajtát, termőhelyet, évjáratot kitalált, mígnem tréfából vizet nem töltöttek a poharába, amit hosszasan kóstolgatott nagy homlokráncolással, majd percek múlták gyászos képpel jelentette ki: „Ezt az italt nem ismerem…”.)
Telkünkhöz a ház tartozik, a kert, s a telek felső végén egy erdőrész. A házat a pincére építették, mely annak idején egyedüli épülete volt a szőlőbirtoknak. 1796 – áll az évszám a pincebejárat szemöldökfájába vésve. Vastag falú, terméskövekből rakott pince, melyhez konyhát toldottak és egyetlen szobát, a kettő fölé pedig, a tető alá, padlás került. A padlásból lett a manzárd, eleinte kezdetleges módon, majd mesterekkel rendesen megcsináltatva. Így most a házban lent is, fent is lehet lakni. Lenne még lehetőég a lakóhelyiségek bővítésére, mert a ház végében, a pince túloldalán van még egy házrész, a műhely, vagyis egy sufni, ahol a szerszámokat tartjuk, a pingpongasztalt, s hasonló dolgokat, de egyelőre ez túl nagy befektetés, túl nagy munka lenne. Így is hatalmas építkezések folytak a házban, amíg jelenlegi állapotát kiadta. A manzárdon kívül fürdőszoba került a konyha egyik felébe, immár vezetékes vízzel. Gyermekkoromban esővízben mosdottunk, lavórokból, a vizet nagy hordókban fogtuk föl, s nagyapám elsődleges feszültségforrása volt a várakozás az esőre, illetve az Úristennel folytatott heves viták sora az esők elmaradása miatt. Nagyapám szerint soha nem esett elég eső Örsön, s nem is tudom, emlékszem-e olyan felhőszakadásra, ami igazán kielégítette volna. De ha vihar jött, és nem a Balatonon vagy útközben érte, olyan boldog tudott lenni, mintha földre szállt volna a mennyország. Nagyapám képzetei szerint a Mennyek Országa elsődleges jellegzetessége minden bizonnyal a mennydörgés és villámlás kísérte hatalmas zuhé lehetett, s ha ilyen elkövetkezett Örsön, az ámbitusról vezényelte, akár hadvezér az ütközetet, miközben a család a házban imádkozott a túlélésért.
Az ámbitus volt a másik nagy újdonság, mellyel a házat kiegészítettük. Kétszer kellett fölépíttetni, mert az első, kezdetlegesebb változat egy kemény tél alkalmával összeroskadt a hó alatt. Ez az ámbitus, vagyis a ház elé emelt fedett terasz tette igazán lakályossá Örsöt, hiszen a nyári hőségben vagy a kisebb esők idején, vagy egyáltalán a nap bármely pillanatában ott lehet igazán együtt lenni. Az ámbitus a mi örsi nappalink.
Az ámbitustól néhány lépésre emelkedik a hatalmas, százéves szederfa. Nagyanyám eperfának hívta, vagyis eperfaként hallgatott róla azzal a beszédes hallgatással, ami őt jellemezte, de nagyapám ezt tréfálkozva, ám ellentmondást nem tűrően elintézte annyival, hogy a tiszántúliak nem tudnak magyarul. Igen, Arany János sem tudott… (Itt szakadt le az ég, aminek azonban nagyapám, az égszakadások feltétlen híve csak örült, ugyanis Arany volt nagyapám kedvenc költője.) A fát helyesen szederfának kell hívni. Én is dunántúliul beszélem a magyar nyelvet, vagy inkább, sajnos, pestiül, némi dunántúli behatással. A fa nekem szederfa, miközben azonban meghatottan gondolok nagyanyám (és Arany János) eperfájára.
A szederfa mellett a pingpongasztal, mely, jelenlegi formájában, csak pár éve van meg, korábban, gyermekkoromban, kezdetleges asztallapokon játszottunk, melyeknek repedezettsége sajátosan kiszámíthatatlanná tette a meccseket. A pingpongasztalon túl, ha balra megyünk, az egykori disznóól helyén emelt kezdetleges fürdőszobához jutunk, melynek első változatát nagyapám, öcsém és jómagam téglafalaztuk körbe, vagy ahogy a hétvégére érkező szüleimnek öt-hat éves öcsém lelkendezte: „Nézzétek, milyen falat raktunk, én, az Ádi meg a nagypapa!...” Ezen túl pedig a budi, mely az ősidőkben, a paraszti ízlés érdekes lenyomataként a házzal szemben volt, mígnem mi áthelyeztük a ház mögé. Minden elmúlik egyszer, minden pöcegödör megtelik. Húsz éves voltam, amikor a budinak új gödröt kellett ásni, és ebben egykori katonatársaim, akkor egyetemi barátaim, Jócsik Jancsi és Dudás Attila segítettek keresztapámnak és nekem. Pontosabban, ahogy Dudással később emlegettük: mi ketten megpróbáltuk minél kevésbé nehezíteni Jócsik dolgát. Jancsi, aki (legalábbis emlékezetem, talán némi elfogultsággal, így őrizte meg) annak idején a laktanya második legerősebb embere volt, elképesztő munkát végzett, hogy aztán este emberes mennyiségű itallal szenteljük meg az új pöcegödröt, és borgőzös fantáziánkban elképzeljük, amint a betemetett régi gödörből síri hangon panaszkodik a Szar Szelleme: „Mit tettetek velem?...”
A budin túl pedig kezdődik az erdő. Mielőtt azonban a fák közé érnénk, utunk elvisz a fügefa mellett, melynek termése sok nyári nap pálinkázását koronázta meg (apám hozta a Balkánról a szokást, pontosabban vette át egy barátjától, miszerint a füge pálinkába mártva az igazi). Pár lépésnyire a fügefától pedig egy hatalmas kő, mely nagyapám szobrának talapzatául szolgált. A szobor azóta lekerült a ház elé, a szabadtéri tűzhely szomszédságába, és három oldalán megmunkálva három fejet ábrázol. Közülük az egyik különösen expresszív, és családom tagjai számára eltérő képzeteket közvetít: apám Marx Károlyt, jómagam nagyapám sajátos önarcképét vélem felfedezni benne. Ilyen az örsi ház, ilyen az örsi kert. Legalábbis én ilyennek látom, így őrzöm a gondolataimban.
