A negyvenéves férfi

Lyon ott kezdődött, hogy beléptem ebbe a lakásba, oda, ég és föld közé, a tizenharmadik emeleten, ahová lifttel lehetett feljutni, de nem végig, az utolsó emeletet a háztervezés különös szeszélye folytán lépcsőn kellett megtenni, mintha az építész elfelejtkezett volna a ház legfelső szintjéről, és csak utólag jutott eszébe, hogy oda is fel kell menni valahogy. Beléptem ebbe a lakásba, vagyis beléptem Lyonba, mert amit addig odalent tapasztaltam, minden volt, csak nem város. Utcák voltak, házak voltak, emberek voltak, akik fel-alá mászkáltak, mint a hangyák, volt két folyó, s a kettő közt valami nagyon erős idegenségérzet, mintha elárasztotta volna valami szag, mint Párizsban a metró gumikerekének égett bűze, amit gyerekkoromban a porral azonosítottam, és megfájdult tőle a fejem. Természetesen nem volt Lyonnak semmiféle idegenségszaga. Nem is tudom, milyen szaga volt, számomra a városok nem illatukban nyilvánulnak meg, mint Esti Kornélnak  Az idegenségszag az én orromban volt, vittem magammal a tizenöt órás autóút során, és még idehaza, Pesten szippantottam be, hogy hónapokig őrizzem, mint valami felejthetetlen emléket, emlékét valaminek, leginkább önmagam, lelkiállapotom idegenségének. De a lakásban ezt nem éreztem. Egyedül a lakásnak nem volt „szaga” Lyonban az első hónapokban, egyedül ott éreztem biztonságban magam. Egy kicsit úgy, mintha mindig attól félnék, ha elmegyek valahova, hogy eltévedek és nem találok… - hova is? Haza? Ezek szerint otthon éreztem magam a tizenharmadik emeleten? Első emlékem a lakásról, hogy elmegyek belőle. Francia barátom, a breton régész és énekes vitt el bevásárolni, hogy vegyek ezt-azt a lakásomba, s aztán amikor mindent lepakoltam, és tanácstalanul nézelődtem a már ilyen-olyan holmikkal feltöltött, de még korántsem berendezett helyiségekben, megkérdezte, ott akarok-e maradni éjszakára. Merthogy addig náluk aludtam. És akkor én a huszonnyolc éves elvált férfi egyszerre azt éreztem, mint amikor anyám, talán öt éves koromban, elvitt az uszodába, hogy úszni tanuljak, és a medencéhez vezető ajtóban elengedte a kezemet. Akkora hisztit vágtam ki, hogy nem volt más választása, mint hazavinni. Most amikor barátom feltette a kérdést, nem volt hiszti, csak az érzés volt, hogy én nem szeretnék itt maradni. Ég és föld között, a tizenharmadikon, egy idegen lakásban. Akkor már inkább az idegenségszag, ami azonban barátoméknál kevésbé érződött. Vagyis dehogy éreztem én akkor otthon magam a lakásomban. De aztán valahogy mégis belaktam. És attól kezdve nem nagyon akaródzott elmennem onnét. Lyonban éltem, vagyis ég és föld között a tizenharmadik emeleten egy panellakásban, és úgy mentem vécére vagy a konyhába, mintha a várost fedezném fel és élném magamévá.