Örs
E-nek
Örsre (teljes nevén Badacsonyörs, de soha nem emlegettük így, ahogy egy családtagot vagy közeli barátot is csak kereszt- vagy becenevén szólít meg az ember) vonattal kell érkezni. Olyan ez, mint Velence, ahová el lehet jutni többféleképpen, de megérkezni, a szó valóságos értelmében, csak a tenger felől lehet. Örsre gyakran megyek autóval, pontosabban visznek, de az igazi megérkezés az, ha az ember leszáll a kis állomáson, ami nem is állomás, inkább csak vasúti megálló, jó ideje nincs már állomásépülete sem, pontosabban a gyermekkoromban még funkcionáló bakterház ma már gazdátlanul áll. A megállót azonban egyik évben felújították, s a vonatról immár szabályosan kövezett peronra lehet lelépni, amely korszerű külsejével nem is emlékeztet a gyermekkor gizgazos sóderjére, ahová annyiszor érkeztünk meg nyár elején.
De így, új külsejével is valóságos az állomás, valami, ami felidézi nemcsak saját megérkezéseimet, de nagyapáméit is, amelyeket csak hallomásból, a történeteiből ismerhettem meg. Minden világnak van teremtője, ahogy az univerzuménak Isten. Örsöt nagyapám teremtette meg. Örs attól létezik, hogy nagyapám egy legendák ködébe burkolózó nyári napon felfedezte, és aztán megszerezte. Pontosabban megszerezte a hegy tetején megbúvó parasztházat, mely lényegében magában foglalja számunkra Örsöt. Nagyapám akkor már évek óta nyaralt nagyanyámmal és három gyerekével, köztük anyámmal a környéken, minden nyár elején házat, jobban mondva szobát keresett, amit kivehetett néhány hétre, s ahonnét horgászni járhatott, amíg a családja nyaralt. Azon a bizonyos ősi nyáron hiába foglalt, sőt foglalózott le időben egy szobát, mire eljött a nyaralás pillanata, jobb pénzért kiadták másoknak, s nagyapám hoppon maradt. A szorult helyzetből egy horgászismerőse szabadította meg, akinek anyai jussa volt az örsi ház. Biciklire ültek, elkerekeztek Örsre, a hegy aljában letámasztották a járgányokat, majd nekivágtak a hegynek, hogy negyedóra múlva a házhoz érjenek. Nagyapám első látásra beleszeretett. A paradicsomot találta meg, annak kezdetleges, közvetlenül teremtés utáni állapotában. Az erdő alján meghúzódó romos parasztházat, körülötte ősburjánzásban tomboló kerttel. Olyan volt, mint egy megkísértés: vedd el, fogd, a tiéd, mással ne törődj! Arról, hogy miből lehet kifizetni olcsóságában is magas árát, és miként lesz egy romhalmazból és egy dzsungelből nyaraló, nagyapámnak csak halvány fogalmai voltak, de már maga a házszám (Kisörshegy 61.) is azt jelezte számára, hogy itt valami többről, puszta akaratán túliról van szó: éppen 61-edik életévében járt akkor.
De nagyapám nem csak azzal teremtette Örsöt, hogy megszerezte, hanem és legfőképp azzal, hogy önnön képére formálta, akárcsak az Úr az embert. Örs azonos nagyapámmal, s jóllehet nagyapám már nincs, legalábbis nem része a földi valóságnak, de mégis van. Talán nem csak addig, amíg Örs van, de amíg Örs van, nagyapám is lesz. És mindkettő lesz, amíg én leszek.
Nagyapám megvette Örsöt, aztán rendbe tette a kertet, rendbe hozta a házat, és csinált belőle egy darabnyi nagyapámot. Nagyapám lett a kert, nagyapám lett a ház, s főként nagyapám lett Örs és az összes ott töltött nyár. Persze nagyanyám is volt Örs, a csendes gondoskodás, amivel minket elhalmozott szintén Örshöz tartozott, de olyan szemérmes tartózkodással, ami eltörpült nagyapám jelenléte mellett. Nagyapám személyével, testi és szóbeli dominanciájával mindent meghatározott.
Örsre érkezni csak úgy lehetett igazán, ahogy nagyapám érkezett annak idején, a mitikus idők kezdetén, amikor még egyedül járt Örsre, legalábbis a tavaszi hónapokban, amikor nagyanyámnak még mellettünk, gyerekek mellett volt dolga, hogy iskolaidőben segítsen anyámnak, s nagyapám gyakran kényszerült egyedül utazni Örsre, ami azonban nem volt kényszer számára, minél több időt akart a hegy tetején tölteni, s ha már nem lehetett nagyanyámmal és az unokákkal, hát egymagában, s ennek az egyedüllétnek is megvolt a maga varázsa. Isten is egyedül volt, amikor a világot teremtette.
Nagyapám egyedül érkezett az esti vonattal. Leszállt a kis állomáson, s úgy, ahogy volt, hátizsákostul, málhástul, hiszen rengeteg mindent kellett Pestről magával hoznia, nekivágott a hegynek. Hatvanon felül járt, de olyan gond nélkül ügetett fel a hegyre, mint egy szabadságától megittasult teherhordó öszvér. Nagyapámnak rengeteget jelentett Örs. Elsősorban a magántulajdont, ami egy egykori árvagyerek számára, akinek mindent magának kellett megteremtenie az életben, s akinek mindaddig csak egy tanári bérlakásra futotta a Józsefvárosban, elmondhatatlan jelentőséggel bírt. És a magántulajdonnal szoros összefüggésben jelentette a szabadságot, neki, akit ellenforradalminak becézett forradalmi tevékenysége miatt évekre száműztek szakmájából, s bár a segédmunkásként töltött évek után sikerült visszakapaszkodnia az értelmiségi, vagyis újságírói létezésbe, de valódi hivatását, a rádióriporterséget soha többé nem gyakorolhatta. Számára Örs az a helye volt a világnak, ahol végre feltétel nélkül szabad lehetett.
Megérkezett a pesti személlyel, málhástul megmászta a hegyet, s csak éppen lerakodott a ház előtt, már indult is a vödrökkel a száz méterrel lejjebb lévő kútra, hogy négyszer-ötször fordulva meghordja a konyhai víztartályt. Csak utána pihenhetett meg, mint az Úr a hetedik napon, s hangozott el szájából a kötelező „Isten hozott”, amely a megérkezés verbális rituáléja volt számára.
Amikor életemben először érkeztem vonattal Örsre úgy, hogy senki nem várt a házban, egyedül baktattam föl a csillagos éjszakában a hegytetőre, egyedül nyitottam ajtót, s bár vizet nem kellett a kútról hoznom, mert addigra szüleim már bevezettették a vizet a házba, mégis először éreztem azt, mit jelent a valódi megérkezés, s hogy Örsre megérkezni kizárólag ilyen módon lehet.
