A negyvenéves férfi

regény

mert akkor az már egy regény volt

az életünk egy fordulóhoz ért

én először ültem libegőre

s voltaképpen nem tudtam miért

te pedig főként nem tudtál semmit

talán csak annyit hogy tetszeni akarsz

és a zavarodon ez mégis enyhít-

et csöppet de főképp a faarc

amit viselni hittél az volt az álca

no de nem volt nehéz látni rajtad

hogy mint pincértanonc kezében a tálca

úgy billent meg noha nem akartad

a tekinteted ha a szemedbe néztem

és úgy beszéltél máris mellé

ahogy lecsúszik a vaj a késen

vagy ahogy bimbó a bal mellé

mondjuk megrándul ha érinti kéz

ilyen lett akkor az életed

mert én mint rutinos építész

aki gondos tervekből építtet

magasba nyúló családi házat

útjára indítottam benned

egekig szökkentve a lázad

a szépen sarjadó szerelmet

amelyről oly keveset tudtál

de megszületett mégis a remény

hogy immár íródik az életünkben

a boldog véget sejtető regény.

Az a húsz év

És akkor azt mondod, hogy jó, de húsz év múlva.

És akkor azt mondom, hogy húsz év? csak egy percet,

na jó, mondjuk ötöt, öt percet adj, Uram,

mert nem volt öt perc, még egy sem, amikor

nagyiban elállt a lélegzet Mozart hallgatása közben,

s hiába telefonált anyám, nem mondhattam, hogy

egy perc és ott vagyok, mert már mínuszban volt

az idő, és akkor sem volt még egy perc, amikor

elment a feleségem, akkor csend volt meg döbbenet

 meg a tudat, hogy van valakije, és aztán az üres

lakás, amely még soha nem volt zsúfolt annyira.

Így hát húsz év, jaj, mi az? Hidd el, semmiség.

Füst a szélben. No de az az egy perc vagy öt, amíg

még indulás előtt, mert már megint megy el a vonat,

amíg még akkor együtt lehetünk, és elmondhatnánk még

mindent, ami fontos, mert egy percben még épp elmondható,

de nem mondunk semmit, mert csak öleljük egymást,

hát azt a percet, azt add meg, Uram, és akkor húsz év,

hidd el, húsz év immár nyugton várható.

Rap-es a lélek

Mondod hogy szeretsz de nem elégszer

remélem velem azért megelégszel

mert én vagyok neked aki válaszútra

visz téged melynek célja a Káma Szútra

és a célja bizonnyal sok-sok póz is

de nem csak a szexről szól a poézis

ott van benne a test és a lélek

melyek bizonnyal édestestvérek

mert ha egyik nincs nincsen a másik

hogyha csak test van a lélek ásít

de hogyha csak lélek van testtelen

hát bizony hogy üres az este lenn

a gangon ahol csak hangol a hangom

ha lélek nélkül a testem csak random

ottan kiül az esti lámpafénybe

és azon agyal hogy hány lányka fér be

abba a közvetlen közeli körbe

akik majd akkor és úgy ülnek körbe

mintha én lennék a gang királya

akinek mostantól szabad a pálya

dicsfény glória és nő hegyek

ugyan már apám most hol legyek

én ettől a csupa marhaságtól

ami engem szimplán meggátol

abban az egyetlen fontos erényben

amitől boldog most ez a legény benn

belül ottan a lélek mélyén

ahonnan felszínre fúr a kémény

összeköt kellemeset és hasznost

és végre kimondhatja azt most

hogy minek neki bármily leányka

lelke a koloncot magáról lehányja

lehányja leveti és csak arra vágy itt

hogy eljusson végre a puha ágyig

ahol csak te várod s a vágya éled

rap-es a szíve és rap-es a lélek.

A szonett születése

Vagy nekem és ez test is és kenyér

meg zápor is és tavasz is meg föld

lehetsz bármi csak az kell hogy legyél

egy szó legyél amit most versbe költ

az Úr ki fent most éppen rímfarag

egy versbe ír kettőnket megteremt

és itt is van lám hopp a két alak

te és az én mi kettőnket jelent

hát itt vagyunk egymásnak te és én

és a mi nem választható széjjel

mi eggyé váltunk Isten tenyerén

és egy versformába zárt kezével

szonetté tett kettőnket és e tett

által született most ez a szonett.

Szonett a lassúságról

„Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig”

fogát vájja beléd a bölcselet

ki lassú víz mossa a köveket

s csak várni kell s a vér is vízzé válik

Így Lőrinc barát szava zeng örökké

mert tudja ő mitől döglik a légy

belénk plántálja hát ő a hitét

és lassan válunk mi is ördögökké

s majd üstben főz minket a lassúság

mert lassúságot nem tűr meg a vágy

hát gyorsan élj és ne várd el a sorstól

hogy nyugdíjat adjon s öröklakást

mert úgy örökre tör meg a varázs

ha mit szemed lát a szád meg nem kóstol.

Csak a képzelet

Tél volt akkor még bár voltaképp tavasz

mert a februárból március lett éppen

így lettünk egymásé mi a két kamasz

eggyé vált bennünk az idő észrevétlen

tavasszá lettünk egy hosszú tél után

nyárt áhítottunk és nem tudni az őszről

hosszú délelőttök s hosszú délután

és ekképp kettesben szöktünk az időből

hogy ne legyen más csak az mi a miénk

külön bejáratú akárcsak egy kastély

melyben minden lusta nappal minden rest éj

lám az öröklétet küldi majd felénk

egy olyan örök tavaszt nyárt őszt és telet

amelyben nem szab időt csak a képzelet. 

Körbe a csendet

A szék, amelyen ültél tegnap.

Az ágy, amelyen ott feküdtél.

A valóság, hogy vagy, mert nem vagy.

A hit, mely erősebb a hitnél.

A pohár, melyből mind kiittad

a benne lévő gyümölcslevet.

A lakás, amely arról hírt ad,

hogy nem csak az van, ami lehet.

Az arcod, amely gyönyör közben

el nem titkolt könnyektől fénylett,

és amiképp a két szemedben

előbb az éj ült, aztán fény lett.

Ennyi volt csak, mert ennyi kellett.

Előbb még szóltunk, aztán csend lett.

S mi úgy ültük körbe a csendet,

mint egy tüzet: egy nagy szerelmet.

Kettős szonett kettőnkről

Nem látom be, hogy még mi kell,

és azt sem látom be, miképp.

A hang most bennem nem felel,

és nem áll össze még a kép.

A végtelenből elszakít,

s a végest rejti most a kín,

ha szeretnél más valakit,

ha elfelednéd vágyaim,

ha nem lennék már más neked,

csupán csak rég múlt szép szavak

és pusztán az emlékezet

őrizné azt, mi megmarad,

hát hosszú útra indulnék,

s nem néznék vissza semmiképp.

De jól tudom, csak képzelet,

mi játszik most itt énvelem,

a valóság meg nem sebez,

és elkerül a félelem.

A vágyaimat ismered,

és vágyad mindre megfelel,

más vágyad, tudom, nincs neked,

és tőlem semmi nem vesz el.

Hát nem szólok, csak hallgatok,

helyettem a szívem felel,

amely, ha itt vagy, úgy dobog,

mint óra ha éjfélt üt el,

hát útra kelni nem fogok,

szemed, két csillag, rám ragyog.

Vágytalan vágy

A vágy – mondják – addig tart, míg az élet.

Én tehát élek, mert vágyom terád.

A vágy nem annyi, mint a szenvedélyek.

Az is vágy, ami ennél tétovább.

Mert vágyom persze, vágyom én a tested,

vágytól dúlt veled minden pillanat.

De vágy az is, ha üresek az estek,

és nincs már semmi új az ég alatt.

Semmi új. Csak Te s a létezésed.

Mert vágy az is, ha csak éppen vagyok én,

ébren élek át sok álomképet,

átélem azt, mi egy lírai regény:

a kettőnk szerelmét. Akkor ez a vágy.

Szinte vágytalanul vágyakozni rád.

Shakespeare-i szonett kettőnkről

Az vagy nekem, mi Shakespeare-nek a szó,

zárt és tökéletes, akár egy szonett,

vagy mi Júliának ama Rómeó,

s tán Prokofjevnek egy bizonyos balett.

Összeillünk, mint szellem és Hamlet,

mint Szabó Lőrinc és a műfordítás,

aki nélkül a sok szonett nem lett

volna olyan, amilyen lett (hanem más).

Úgy illünk egymáshoz, ahogy tetszik,

mint vízhez a kereszt, vagy amit akarsz,

a mi szerelmünkkel nem vetekszik

senki drámahősé, dúljon bár a harc

ott Veronában a két ifjú okán,

s legyen bár glória Shakespeare homlokán.

Bármi

Hogy hogy is van ez? Mi is vagy nekem?

Várj, csak várj, ó, bár tudnám a választ…

De bármit mondok, fordul ellenem,

az ember bármit szól, mindig választ.

Én nem választok, azt mondom inkább:

vagy, ami vagy: egy szerda délelőtt,

melynek nem fejthetni meg a titkát,

egy vonatút, egy pad a fák között.

Emlékszel, amikor beszélgettünk,

ott a kertben a múzeum mögött?

Ha megszólítanám a múlt időt,

az is te volnál, mert ott van bennünk,

ott vagy bennem és én már tebenned,

és bármi lesz, ez már el nem enged.

a szavaid

ha szavaidat kölcsönvehetném

ha belőlük írhatnék levelet

hogyha úgy beszélhetnék teveled

mintha odahuppanhatnál mellém

a díványra ott a nagyszobában

és csak ülnénk-ülnénk ott kettesben

és talán beszélgetnénk talán nem

de simogatnád közben a hátam

ha így lenne ha lenne mindig így

és nem lenne a valóság irigy

ha mi írhatnánk történetünk végét

én a te szavaidból alkotnám

mert amikor beszélsz az úgy hat rám

mintha az életemmel kötnék békét

Június 14-én, szombaton, 15h-tól dedikálom a Vörösmarty téren a Könyvhéten a L'Harmattan kiadónál megjelenő, Álomkórász nyolcadik útja című regényemet.

A tó

Azt mondtad, most erre elmegyünk,

s egy mellékútra kanyarodtál.

Jég és hó küzdöttek ellenünk,

az út szélén megannyi oltár,

jégbe metszett tabernákulum,

havas bokor térdepelt elénk,

s kanyar után, mint mirákulum,

égi jelként láttuk meg a fényt.

A tó volt az. Fagyott víztükör,

s tán benne nézte földi arcát,

az, ki fentről – mondják - mindent lát.

Én nem tudom. Csak azt, hogy téged,

mint tükrömet régóta nézlek,

s bennem arcod, mint tó tündököl.

Várrom

Adj egy csókot, holnap indulok.

Egy vasgolyó mint hold ragyog az égen.

Létrafokon ülnek angyalok,

mint tyúkocskák a láthatatlan éjben.

Te elkísérsz, éjt a virradat,

és átkarolsz, mint álmodót az álom,

és vár majd minket ott az ég alatt

az emlékeinket megőrző várrom.

Leírás

Megpróbállak most leírni.

De nem az arcra koncentrálok.

Nem is karcsú alakodra.

Van benned valahol egy árok.

Nem is benned, ott a térben,

ahol a lényed fokozódik,

ahol egyszerre úgy van jelen

ahogyan a part beleomlik

a tengerbe: külön tőle, együtt vele,

pontosan úgy, ahogy a jelen

a jövőnek a múlt ideje.

Ott az árok, ahol te vagy,

azt az űrt kitölti lényed,

úgy telíted tartalommal,

mint testet a véredények.

ahogy vagy

Én azt tudom, hogy volt idő,

amikor annyi voltál,

akár egy égbe reppenő,

Urat dicsérő zsoltár.

De ennek most már vége van,

visszatértél a földre,

és úgy szól hozzád a szavam,

ahogy vagy, anyaszülte.

Valami, ami van

Egyre kevesebb a rím, egyre hiánykeltőbb a ritmus.

Egyre jobban érzem sima beszédemen a dadogást.

A dadogást, mely kevesebb a dadogásnál.

A beszédet, mely kevesebb a hallgatásnál.

Tegnap reggel hozzád mentem.

A vonat úgy siklott a ködben,

mintha beleveszni akarna a semmibe.

A Semmibe, ami a Valami.

Néztem a tájat, néztem a dombokat

az áttetsző függönyön át.

Még nem voltam jelen, reggel volt,

még csak indulóban sem voltam talán.

Csak úgy lehet megérkezni,

ha egyszer tényleg elindult az ember.

Én még csak ébredeztem, akkor keltem

ott a vonaton. Húztam a nadrágom,

a cipőm, azzal a lassúsággal, melyen

oly jót mosolyogsz mindig.

Amikor leszálltam a vonatról,

még mindig csak az ingembe

próbáltam belebújni.

Az állomás mögött vártál, a nagy piros

autóval, s elvittél a faluvégre, ahol

a szántóföldek kezdődnek. Kutyák

ugattak, a feltört fekete földből

hallgatás szivárgott, mint kútmélyből

a meszes talajvíz. Hallgattunk mi is,

noha be nem állt a szánk, hallgattunk

mindarról, ami talán még el sem kezdődött

közöttünk, s amit úgy lep be még a köd,

mint felétek a tájat. Valami, ami van,

mert ami lesz, úgy van ott a jelenben,

mint anyatestben a magzat. Valami,

ami mi ketten vagyunk, szétválaszthatatlanul.

Valami, ami akkor is van, ha nem lesz.

Mert, ami nincs, az is megtörténik valahol,

valamikor, s talán még valóságosabban a létezőnél.

Szó

Minden egyes szavam leírták már mások.

Minden egyes szavam el lett sokszor mondva.

Hogy nevezzelek meg? Olyan mintha már sok-

sok százezer éve megneveztek volna.

Pedig csupán egy szó, egyetlenegy kéne.

Olyan, ami nem volt, s nem lesz többé még egy.

Mint a kelő napnak olyan volna fénye,

mint kagylóban a gyöngy, benne lenne lényed.

örök világrend

immár tudom ki vagy nekem

de nem  mondom mert túl sok

a nagy szavakkal hirtelen

talán mindent elrontok

hát akkor inkább hallgatok

de ott vagy te e csendben

akár az éji csillagok

az örök világrendben

Varázskör

Ma reggel végre újra láttalak.

Röpke pár perc, ennyi az öröklét.

Míg egy madár leírja a röptét,

az éjszakából így lesz pirkadat.

Álomképet vetít a valóság,

a ködgomolyból így tűntél elő,

és kecses voltál és előkelő.

Ezen nevetsz. De ez az igazság.

Mert királynő vagy nekem, édesem,

és ilyennek lát téged két szemem:

mind között, ki létezik, legszebbnek.

És hidd el: nincsen nekem más öröm,

mint belül lenni a varázskörön,

amit körém von a jelenléted.

A teremtés szonettje

Mert azzá teszlek ami nem vagy

hús vagy és vér és csont és talán

más is no de én mégsem hagylak

hogy ennyi légy csak és most szaván

fogom a szót hogy megteremtsem

mindazt belőled ami örök

mert én nem kevesebbre török

mint egy szóval teremtő isten

aki annyit mond csak hogy legyen

és már van is már vagy is édes

már úgy vagy immár úgy vagy jelen

mint eddig nem volt lehetséges

szavammal létet adtam annak

ami álom s már te is az vagy.

Az első vonat

Az első vonattal hozzád mentem,

és megálltam a házatok előtt.

Hajnal volt még, szép karácsony reggel,

a világ csendben épp öltözködött.

Álltam ott és néztem az ablakod,

mert meg akartam lesni álmodat,

no de tudtam: azt magadnak tartod,

hát indultam, elmúlt a pillanat.

Tudod, így van, nem mehet ez másként,

mert engem a vágy bárhogy is gyötör,

ám nem zárult be most még az a kör,

mely sorsunkat végleg összekötné.

Állok én hát: vágyak néma szobra,

s nincsen vonat, ami hazahozna.

Isten kerékpáron

Azon az éjjel, amikor a bolond lány

Istent látta jönni kerékpáron,

bemásztam a házatok egyik ablakán,

mert már nem lehetett tovább várnom.

Ott ültél lent a nappalitokban éppen,

sápadt voltál, s gyönyörű, mint mindig,

a hátad mögé osontam észrevétlen,

majd beléd bújtam, egész a szívig.

Olyan volt, mint egy hatalmas virág,

mint a leander a házatok tövében,

amelyik mögött egy másik világ

nyílik, akár egy csillag az éjben:

egy másik világ, melyben mi vagyunk ketten,

és egy kerékpáron szembe jön az Isten.

Csak a csend

Csak néhány szó bár az se kéne
elég csak az a pillanat
amikor a szemedbe nézve
meghallom amit a szavak
meg-megakadva eldadognak
pedig a csend kéne csupán
melyben mindenünk elnémulhat
s így múlna el a délután
így múlna el az életünk is
mint egy végtelen pillanat
és egybeforrna két karunk is
mint reggel és a virradat.