Kettős szonett kettőnkről
Nem látom be, hogy még mi kell,
és azt sem látom be, miképp.
A hang most bennem nem felel,
és nem áll össze még a kép.
A végtelenből elszakít,
s a végest rejti most a kín,
ha szeretnél más valakit,
ha elfelednéd vágyaim,
ha nem lennék már más neked,
csupán csak rég múlt szép szavak
és pusztán az emlékezet
őrizné azt, mi megmarad,
hát hosszú útra indulnék,
s nem néznék vissza semmiképp.
De jól tudom, csak képzelet,
mi játszik most itt énvelem,
a valóság meg nem sebez,
és elkerül a félelem.
A vágyaimat ismered,
és vágyad mindre megfelel,
más vágyad, tudom, nincs neked,
és tőlem semmi nem vesz el.
Hát nem szólok, csak hallgatok,
helyettem a szívem felel,
amely, ha itt vagy, úgy dobog,
mint óra ha éjfélt üt el,
hát útra kelni nem fogok,
szemed, két csillag, rám ragyog.
