Valami, ami van
Egyre kevesebb a rím, egyre hiánykeltőbb a ritmus.
Egyre jobban érzem sima beszédemen a dadogást.
A dadogást, mely kevesebb a dadogásnál.
A beszédet, mely kevesebb a hallgatásnál.
Tegnap reggel hozzád mentem.
A vonat úgy siklott a ködben,
mintha beleveszni akarna a semmibe.
A Semmibe, ami a Valami.
Néztem a tájat, néztem a dombokat
az áttetsző függönyön át.
Még nem voltam jelen, reggel volt,
még csak indulóban sem voltam talán.
Csak úgy lehet megérkezni,
ha egyszer tényleg elindult az ember.
Én még csak ébredeztem, akkor keltem
ott a vonaton. Húztam a nadrágom,
a cipőm, azzal a lassúsággal, melyen
oly jót mosolyogsz mindig.
Amikor leszálltam a vonatról,
még mindig csak az ingembe
próbáltam belebújni.
Az állomás mögött vártál, a nagy piros
autóval, s elvittél a faluvégre, ahol
a szántóföldek kezdődnek. Kutyák
ugattak, a feltört fekete földből
hallgatás szivárgott, mint kútmélyből
a meszes talajvíz. Hallgattunk mi is,
noha be nem állt a szánk, hallgattunk
mindarról, ami talán még el sem kezdődött
közöttünk, s amit úgy lep be még a köd,
mint felétek a tájat. Valami, ami van,
mert ami lesz, úgy van ott a jelenben,
mint anyatestben a magzat. Valami,
ami mi ketten vagyunk, szétválaszthatatlanul.
Valami, ami akkor is van, ha nem lesz.
Mert, ami nincs, az is megtörténik valahol,
valamikor, s talán még valóságosabban a létezőnél.
