Kannibál a lélek
Nem tudok rendes verset írni neked.
Folyton rád gondolok.
Megállás nélkül.
Tudod, milyen az?
Hogy minden te vagy?
Hogy bekapcsolom a gépet
(sőt ki sem kapcsolom)
és olyan, mintha téged
kapcsolnálak be,
holott már üzenetet sem várok tőled
holott a képedet is levettem már
a képernyőről, hogy ne fájjon annyira
(rutinos szenvedő vagyok, tudod J),
vagy hogy vizet eresztek a kádba,
és arra gondolok, téged eresztelek meg és teli
(és nem csak azért, mert minden fürdés
a közös fürdéseinkre emlékeztet),
vagy hogy eszem valamit, mert enni kell,
már csak miattad is, hogy erős maradjak,
kitartó, és akkor arra gondolok, hogy eszem
belőled egy kicsit, pedig tudod jól, hogy
nem vagyok kannibál.
Kannibál a lélek, mindent megemészt,
ami te vagy, belőled él.
Belőled élek, és ez olyan, mint a lét:
egyszerre fáj és egyszerre jó.
Jó, hogy voltál, jó, hogy vagy,
jó, hogy te vagy minden gondolatom.
