A negyvenéves férfi

Lyonba autóval érkeztem meg, tökéletesen kialvatlanul. Ez nem teljesen igaz, mert az autóban töltött közel tizenöt óra alatt minden erőfeszítésem ellenére el-elszunnyadtam. Francia barátunk felesége vitt magával, aki Burgundiába tartott hazafelé, és szívességből útba ejtette Lyont, ahol közös barátaink vártak. Pontosabban ezek a barátok az övéi voltak, illetve apáméi, az enyémek, mondhatni: az ottani családom, csak később lettek, éppen a Lyonban eltöltött évek következményeként. Az út előtt semmit nem aludtam. Egész konkrétan egyetlen percet sem, noha az ifjú lány, akivel az éjszakát töltöttem, és aki pár hónappal azelőtt a tanítványom volt a gimnáziumban, ahol tanítottam, hajnalban elszunnyadt, de nekem akkor már készülődnöm kellett, befejezni a csomagolást, lezuhanyozni. Együtt töltöttük az éjszakát, de nem történt közöttünk semmi testi, miként lelki is csak amolyan sürgősségi értelemben, ahogy az ügyeleten, hajnali kettőkor, sebtében összevarrják az ember kezét. A válásom kiváltotta trauma félönkívületi állapotában szükségem volt erre a kapcsolatra, erre a lányra, s minden bizonnyal más okból kifolyólag neki is szüksége volt rám, a helyzet ezt bizonyította, de viszonyunk a helyzet következtében minden jó szándékunk ellenére sem mélyülhetett el igazán. Lyoni első néhány hónapomnak, a beilleszkedés, pontosabban a beilleszkedés képtelenségének lelki hátterét nagy mértékben határozta meg ez a vágyott szerelem, a melyet úgy cipeltem akkor magammal, mint legfontosabb poggyászomat, s amely aztán több hónapos, rendkívül intenzív levelezést követően, első hazatérésem idején, egy meglehetősen mozgalmas karácsonyi időszak napjaiban ért el végpontjához. Attól kezdve mindenféle szempontból egyedül éltem Lyonban, és magányomat, mely nagymértékben egyfajta öntudatlan vagy félöntudatos döntés eredménye is volt, akár a sebzett vadé, mely elvonul a bozótba, csak részben oldhatták francia barátaim. Jól emlékszem az érzés torokszorító, s egyben valamiképpen mégis felszabadító jellegére, ami a buszpályaudvaron töltött el, amikor bátyámmal, aki Párizsba tartott, elfoglaltuk helyeinket. Először éreztem életemben azt, hogy bármi lehet, előttem az élet, előttem a kihívás, hogy kezdjek valamit azzal, ami nekem adatott. Ha már meg kellett élnem azt, hogy jól bejáratottnak és megváltoztathatatlannak hitt sorsom egyszerre csikorgóssá és kiszámíthatatlanná vált, próbáljam meg kihasználni a helyzetet, más lehetőségem úgysem nagyon van. Nem volt ez ennyire jóllakottan és végiggondoltan tudatos elhatározás, sokkal inkább a lélek öngyógyító mechanizmusa indult be végre több hónap vergődés után, és eredménye is csak annyi lett a nagy elhatározásnak, hogy lyoni magányomban néha jól esett ebben a gondolatban keresni menedéket, de mindenképpen szükségem volt akkor rá. Huszonnyolc éves voltam, és kezdtem felnőni, de azt még nem sejthettem, hogy a felnőtté válás különböző stádiumai sokáig, talán az élete végéig elkísérik az embert. E stációk közül Lyon mindenképpen a kiemeltek közé tartozik számomra.