Leszállni a vonatról, elsétálni az egykori állomásépület előtt, balra fordulni, az országút felé, átkelni rajta, elmenni a Nagymama Kocsmája mellett, amelyet öcsém nevezett el kiskölyökként így, amikor mise után, ahová nagyanyám vasárnap reggelente magával vitte, betértek nagyapámnak egy-két üveg sört venni. A mise színhelye, a kis kápolna is ott van, nem messze a kocsmától, amúgy is arra visz utunk, ha az állomásról hazafelé, az örsi ház felé tartunk. A kápolnánál jobbra kell fordulni, a bal oldali út, amelyet pedig hosszú évekig, Örs első idejében használtunk az állomásra jövet vagy onnan hazamenet, már nem járható. Arrafelé a cigánytelep mellett kellett elmenni, amelyet a temető szomszédságában hoztak létre, amíg a helybeliek ki nem űzték a cigányokat Örsről. Kamaszkorom bájos emléke a szurtos purdéról, aki egy pöttöm testéhez képest hatalmasnak tűnő, sörösüvegekkel teli kosarat cibált a kocsma felé, míg bátyámmal fel nem ajánlottuk neki a segítségünket, amit szóban ugyan nem, gyakorlatban annál nagyobb beleegyezéssel fogadott el, végérvényesen a múlté, immár nem ismétlődhetne meg. Ha balra fordult az ember, az útról egy idő után egy keskeny ösvényre kellett térni, mely szőlőtőkék között vezetett fel a hegybe. Ez az út azóta megszűnt létezni, legalábbis eltűnt az újonnan emelt házak kerítései között. A gyermekkor Örse nincs többé.
És mégis van. Mert minden megvan, ami egyszer volt. S ha jobbra fordulunk, s hosszan sétálunk nyaralók és gyümölcsfák között, elérjük a borkombinátot, mely a szocializmus idején állami tulajdonban állított elő, a rendszerváltás óta magántulajdonban készít ipari mennyiségű ócska lőrét, mely az ország egyik legjobb bortermő vidékének szégyene. Itt le kell térni az aszfaltozott útról egy mellékösvényre, pontosabban fel kell kanyarodni a hegybe, hogy szőlőtőkék között folytassuk utunkat. Ez a préri. Bátyámmal neveztük el így, a gyermekkor varázsvilágában, amikor mindent és mindenkit átkereszteltünk Örsön, egyfajta indiánregény-romantika lázában égve. Így lett a Sheriff egyik távolabbi szomszédunk, Giczy Líviusz, a brazil légitársaság budapesti kirendeltségének vezetője, aki a szocialista viszonyok között jómódúnak számított, nyugati autója volt, és hozzájutott olyan, kizárólag dollárboltban beszerezhető különlegességekhez, mint a whisky és a márkás cigaretták. Ezekkel aztán rendszeresen kínálgatta nagyapámat a közös kávézások során, melyeknek egy időben nagy rituáléja volt a hegyben. A rituálé fő ceremóniamestere nagyapám volt, aki imádta a szereplést, és volt egy kis bronzharangja, amelyet megszólaltatva összekongathatta a kávéra hivatalos szomszédságot.
Ha a préri tetejére érünk, balra kell fordulni és elhaladni a Hegy Ura háza mellett. Az elnevezés nem veendő teljesen komolyan, ha volt a hegynek ura, nagyapám volt a maga idejében, de minden hiúságával együtt sem volt hajlamos a nagyképűségre. Puha Tóni azonban, ez a másfél mázsás őslakos, aki irdatlan erejét sosem szerette igazán munkára fecsérelni, bár ha rászánta magát, óriási cölöpöket cipelt irdatlan vállán, akár egy helybeli Toldi Miklós, ám jobban szeretett, s szeret még mindig háza előtt üldögélni, és rezzenéstelen arccal, felemelt kézzel fogadni az elhaladók köszönéseit, mintha tényleg a hegy valóságos ura lenne.
Ha Puha Tóni háza előtt visszafordulunk, elfogultság nélkül állítható, hogy a világ legszebb látványa tárul a szemünk elé. Jobb kéz felől a méltóságteljesen emelkedő, bazaltoszlopos Badacsony, szemben, alattunk pedig a Balaton, mint egy távoli, s egyszerre oly közeli ígéret, amelyet néhány perces sétával valósággá lehet változtatni, s mégis a hegy tetejéről tűnik a legvalóságosabbnak. A tó, gyermekkori és mostani fürdéseink színhelye, s főként, ahová nagyapám hajnalonta és alkonyatkor horgászni járt. Egykori nyaraim legfeszültebb pillanatai közé tartozott az esti várakozás, vajon nagyapám sikeres halfogás tárgyi bizonyítékaival a szákjában tér-e haza? Ennél különlegesebb, a szó szoros értelmében ünnepi kalandnak az számított, ha nagyapám néha-néha magával vitte valamelyikünket a ladikjában, és órákig üldögélhettünk mellette csendben várakozva a kapásra, mely várakozás, ellentétben a karácsonyi angyallal, gyakran hagyott kielégítetlenül bennünket.
Ha Puha Tóni háza mellett továbbhaladunk felfelé, megérkezünk a magyar Provence-ba. Az egykori termésköves szekérút ma már aszfaltozott, de a kőfal megmaradt a két oldalán, mely mögül vadszeder, vadvirág, különféle bokrok, valamint gyümölcsfák, cédrusfélék szegélyezik az ösvényt. Nem maga a növényzet, inkább a hangulat, a nyári égbolt zavartalan kékje, a tűző nap, s legfőképp az állandó tücsökzene kelti azt az illúziót, hogy a mediterráneumban járunk. Most már nem vagyunk messze a háztól. Az egész, ahogy van, tényleg provence-i, s mégis egyedi, csak Örsre jellemző. Rövid emelkedő, és jobb kézről feltűnik a hibiszkuszbokor, s mögötte a kert, a ház. Megérkeztünk.
