Azt hiszem, ez a lényeg. Örs az én ismeretlen vagy titokzatos birtokom, amit akkor sem ismerhetek ki igazán soha, ha télre-nyárra odaköltözöm. Olyan ez, mint egy valódi szerelmi kapcsolat, ami évtizedek együttélésével sem megunható, mert mindig marad benne valami megfejthetetlen, valami felderítendő, ami nem felderíthető mégsem igazán. Örshöz fűződnek szerelmeim, pontosabban együttlétek, amelyek a nyarakat a teljesség varázsával telítették, s amelyek elhitették velem, hogy a boldogság konkrétumokban keresendő. Nem akarok a boldogságról eszmefuttatásokat folytatni, nem akarok sztoikus visszafogottságba sem elvonulni, mint egy világból kiábrándult remete, annyi most számomra a lényeg, hogy Örs a lehetőségét adja valaminek, aminek egy nagy szerelem is, s hogy aztán a lehetőséggel az adott körülmények között miképpen boldogul az ember, több összetevő függvénye. Viszont Örs jobban, kézzel foghatóbban adja ezt a lehetőséget, mint az élet más helyzetei, helyszínei és körülményei. Mindennek talán a múlthoz is köze van, de nem kizárólag ahhoz van köze, hiszen múlttal telítődnek életem más színterei is. Nyilván köze van a nyárhoz is, mely évszak nem a kedvencem, de adottságai mégis a többi évszakéval összehasonlíthatatlanok. Köze van mindahhoz, ami konkrétan Örs, vagyis a tó, a hegy, az erdő, amit máshol, ilyen formában nem találhatok meg, mert találhatok ugyan tavakat, hegyeket, erdőket külön-külön és együtt is, de egyik sem telik meg mindazzal, amit csak és kizárólag egy személyes élményekkel átitatott hely nyújthat számomra. Mindez tehát van és egyértelmű. És persze mindenben ott rejlik az irracionális, ami miatt csak bizonyos embereket tudok barátként elfogadni, s bizonyos nőkben találom meg a szerelmet, holott férfival és nővel egyaránt tengert, de legalábbis Balatont lehetne rekeszteni.
Létezik egy elhíresült, kissé édeskés, de szép regényidézet arról, hogy azért vagyunk a földön, hogy valahol otthon legyünk benne. Máshol is otthon érzem magam, nem csak Örsön, szüleim budai lakásában, ahol felnőttem, de ahonnét húsz éves koromban elköltöztem, vagy a hatalmas belvárosi lakásban, ahol nagyszüleim laktak, majd nagyszüleimmel és első, majd második feleségemmel együtt én is éltem, hogy aztán egyedül maradjak benne, mert az emberek halandóak és mert a házasságok talán az égben köttetnek, de a földön kell őket leélni. Mégis más az otthonosság, amit a fővárosi lakásokban érzek, talán otthonosabb is, mint az örsi, ahol az első éjszakákon, nyár elején nyugtalanul alszom, mert zavarnak az erdő zajai, zavar a szabadság túlzott, s éppen ezért feszélyező mámora. De ahogy a napok múlnak, s egyre inkább beleszokom újra az örsi létezésbe, úgy értem meg mindjobban nagyapámat, aki itt talált meg valamit, amit talán nem is keresett, mert az ilyesmit nem keresheti az ember, legalábbis a szó tudatos értelmében semmiképp, de amikor szembetalálkozik vele, egyszerre megérti, hogy az életnek ehhez a tüneményéhez, egy tóhoz, egy hegyhez vagy egy házhoz neki személyes köze van. Így van személyes közöm Örshöz. S ennél többet nehéz mondani bármiről. (Vége)
