Ha a kapunkon kilépve Korán Géza háza előtt nem jobbra, hanem balra, a tó, a falu, az országút, a vasútállomás felé fordulok, vagyis arra indulok el, amerre visszafelé tehetem meg a megérkezés útját, két helyen is elkanyarodhatok bal felé. A második, amely kicsit lejjebb van, pontosan Puha Tóni házánál, a Folly Arborétum, illetve az Örsöt Ábrahámhegytől elválasztó kápolna felé vezet. Ábrahámhegyen van bátyámék nyaralója, amelyet apai nagyszüleimnek köszönhetünk, az övék volt, tőlük örökölték gyermekeik, s apám a maga részét bátyámnak adta át, míg apám bátyjától bátyám feleségének szülei vették meg, harmadrészt pedig apai nagynéném tulajdona. Ha nyaranta néhányszor bátyámékhoz megyek látogatóba, erre visz az utam, a Folly fenyves alatt, a hegygerincen, alattam a Balatonnal. Már kétszer elsütöttem a „világ legszebb látványa” közhelyet, harmadszor nem teszem meg, bár méltán megtehetném. Erre is szoktam néha futni, pontosabban, amikor néhány éve az örsi kocogásokat elkezdtem, erre vitt az utam, de aztán jobban megszerettem az erdei ösvényt.
Ha a házunkhoz közelebb, a másik úton fordulok balra, a Sziklavár, s a jóval távolabb eső salföldi kolostorrom felé indulok. Meredek úton kaptatok felfelé, ahonnét szintén különleges kilátás nyílik, az út végén pedig egy gyalogösvény vezet tovább a fák közé. Végig a Folly Arborétum fölött haladok, amelyet a rendszerváltás óta drótkerítés zár el a külvilágtól. Gyermekkoromban szabadon bejártunk ide, s amikor húsz évesen, első feleségemmel először sétáltam errefelé, kifejezetten azért, hogy megmutassam neki gyermekkori kalandjaink egyik kiemelt helyszínét, a Sziklavárat, annyira kiborultam a kerítés láttán, hogy átmásztam rajta, és egy puskával felszerelkezett vadőr karjai között landoltam. Igazságérzetemet mérhetetlenül bántotta, hogy valaki elzárta előlem a gyermekkoromat. A Sziklavárat azóta sem láttam, de már sikerült a veszteségbe beletörődnöm. Ez a valóban mesés hely a fák között bújt, és bújik nyilván most is meg, és egy sajátos sziklaképződmény alkotja. Voltaképpen egy természetes sziklakert, amely gyermekkori fantáziajátékaink tökéletes helyszíne volt. Megmosolyogtató, hogy emlékezetem valóságos kirándulásokként raktározta el a sétákat, amikor nagyanyám felügyelete mellett elzarándokoltunk ide, miközben a házunktól legfeljebb tíz perc könnyed gyaloglásra esik.
Jóval hosszabb, legalább háromnegyedórás séta eljutni a kolostorromhoz. A Sziklavárnál tovább kell menni, keresztül az erdőn, s lehetőleg nem tévedni el. Gyerekkoromban behunyt szemmel is odataláltam, ma már tájékozódnom kell. Igaz, mint minden, az erdő is változik. S a kolostorrom is. Pálos szerzetesek alapították a tizenharmadik században, de minden bizonnyal voltak előzményei, mert románkori részletei is vannak. A törökkorban indult pusztulásnak, s amikor mi először jártunk ott, teljesen romos volt, vigyázni kellett az omladékony falak tövében. Évekig így maradt, a rendszerváltás hozta el felvirágzását, bár számomra ebben nem volt köszönet. A falak megerősítése és renoválása az idegenforgalom fellendítésének szándékával függött össze, Salföldről immár szekérút vezet ide, amelyen lovaskocsik hozzák a turistákat, de autók is könnyedén megközelíthetik. Ennek a látnivalónak már csak hellyel-közzel van köze gyermekkorunk vadregényes kalandhelyszínéhez, ahol általában senki más nem volt rajtunk kívül, szabadon játszhattunk, képzelődhettünk a falak között, a háborítatlan erdő közepén, s érezhettük a magunkénak, afféle titokzatos birtoknak, ahol minden lehetséges.
