MÁSODIK ÚT
Amikor Kollarik átment a pedagógusotthont szegélyező hatalmas parkon, még mindig fortyogott magában. Még hogy ő! Elváljon! Válik a Kaszás! Különben is már elvált egyszer. Elég volt az. Állni a bíró előtt, mint akit vádolnak valamivel (jóllehet vádolták is, megalázóan ócska váddal), és feszengve válaszolgatni a kérdésekre, amelyeket egy nem is kicsit, hanem nagyon elkúrt házassággal kapcsolatban föl lehet tenni. Vagy nem is voltak ilyen kérdések? Már nem emlékezett pontosan. Az egész válásból csak a hányinger emléke maradt meg, azt is talán csak utólag képzelte hozzá. Meglehetősen semmilyen volt ez a válás. Márpedig ebben tényleg van valami hányingerkeltő. Hogy egy ilyen házasság után… Mert milyen is volt ez a házasság? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyán, ahogy átszelte a parkot. Észre sem vette, és már rég nem a nagymama rögeszméjén gondolkodott. Aztán meg csak azon, hogy elérje a buszt, ami éppen begördült a megállóba.
Már a villamoson ült, a Moszkva Kálmán tér felé, amikor újra eszébe jutott. Hogy neki, egy bizonyos felfogás szerint, minél előbb a püspök atyához kéne mennie Vásárhelyre. Mert a kis falu, ahol apai nagybátyja, az idős pap, összeadta őket, ahhoz az egyházmegyéhez tartozik, amelynek Vásárhely a székhelye. A város, ahol az apja született, és amelynek a díszpolgárává választották. Mert az apja olyan, akit díszpolgárrá lehet választani. És a püspök atyát is személyesen ismeri. Tehát kikövezett út vezet az egyházi válás felé. Csak el kéne indulni rajta. Apja mondta is neki a vasárnapi családi ebédek alkalmával: „Fiam, csak egy szavadba kerül…”, és olyankor Kollarik elképzelte, hogy csak egy szót szól, és akkor apja veszi a telefont, és egy szót szól, és akkor a püspök atya egy szót szól, az Úristen pedig leteszi a kagylót, és ő is csak egy szót szól, Gábriel meg ugrik, és ennyi. Elváltak, kész. Forródróton a mennyország. Mert az egyházi házasság az égben köttetik, nem? És amit Isten egyszer egybekötött, földi hatalom szét nem választhatja. Ezért kell a püspök atya, aki nyilván díszpolgár a mennyekben. Így képzelte Kollarik a vasárnapi ebédeken. De soha nem ejtette ki azt az egy szót. Mert nem bízott az egészben. Nem az apja kapcsolataiban nem bízott, azokról már többször meggyőződhetett, miként a kikövezett útról is. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy a püspök atyában ne bízott volna, hiszen nem is ismerte. Talán inkább arról volt szó, hogy az idős pap nagybácsit nem tudta összeegyeztetni magában a püspök atyával. Hogy amit ő egybekötött abban a románkori alapokon épült kicsiny falusi templomban, azt a püspök atya a böhömnagy vásárhelyi barokk palotájában szétválaszthatja? Nem, itt valami nem stimmel. Ezért aztán nem szólt soha egy szót sem, hanem inkább egy újabb üveg bor kibontására terelte apja figyelmét.
Ráadásul az egyházi válásról mindig eszébe jutott az a zavaros délután, nem sokkal a polgári válásuk után, amikor csörrent a telefon a hatalmas belvárosi lakásban, és a még nem is annyira egykori felesége volt a vonal túlsó végén. Hogy ő éppen akkor jött ki a belvárosi templomból. Egészségedre, gondolta Kollarik, aki épp cinikus hangulatában volt. Akkoriban a lehető legcinikusabb hangulatai keveredtek a lehető leghisztérikusabbakkal. A telefonban azonban nem mondott semmit. Úgy hallgatott, mintha K-vonalon hívta volna a túlvilág. A nem is olyan egykori felesége pedig folytatta. Hogy ő gyónni volt. (Jézusom, gondolta Kollarik stílszerűen.) És hogy a pap. Megmondta. Hogy ami az égben köttetett. Kollarik ennél a félmondatnál csapta le a kagylót. És arra gondolt, hogy szentség és álszentség között nem ártana aknazárat telepíteni a határra.
Így múltak a napok (múltak a másodpercek, a percek, az órák). S velük együtt múlt Kollarik (múlt, de nem telt, sőt mintha fogyott volna). Ám nem múlt (csak telt) a dilemma. A nagyanyai kérdés (vagy inkább utasítás). A válni vagy nem válni (egyházilag). Ami részletkérdés, ha nem, vagy legalábbis nem úgy vallásos az ember, de nem részletkérdés, ha van nagyanyja. Aki föltesz egy ilyen látszólag mellékes kérdést, de úgy teszi föl, annyi makacsul gyengéd elszántsággal, hogy a kérdés valódi dilemmává növi ki magát. Különösen, mert a nagymama haldokolni kezd.
A nagymama haldokolni kezdett (Remetemagdolnán, az öregek otthonában). No, nem haldoklott látványosan, nem volt ott jajgatás, sem pap, sem utolsó kenet. A nagymama nem volt jajgatós típus, az utolsó kenetet pedig fölvette már számtalanszor élete során, és különben is előre váltott jegye volt a mennyországba. Viszont egyre konokabbul hallgatott, valahányszor Kollarik meglátogatta. Többé egyszer sem tette fel az egyházi válásra vonatkozó kérdést (vagy inkább utasítást). Még csak célzást sem tett rá (minthogy célzást semmire sem tett, csak elfordította a fejét, amikor a poharat közelítették a szájához). És ebből Kollarik leszűrte, hogy haldoklik (tegyük hozzá: Kollarik számára azóta haldoklott, amióta a rosszul álcázott hullaszállítók elvitték a hatalmas belvárosi lakásból).
A nagymama haldokolni kezdett, és Kollarik ezt nem viselte jól. Érezte, hogy bármennyire is szép unokai gesztus látogatni a haldokló nagymamát, de a nagymama még minden bizonnyal elhaldoklik egy darabig, tőle viszont valami mást várna el. S hogy igazából azzal enyhíthetné a haldoklását (nyújthatná vagy rövidíthetné, ezt már nem egy unoka dolga eldönteni), ha megfelelne ennek az elvárásnak. Ha – bármilyen abszurd és akarata ellenére való is – elmenne Vásárhelyre. A püspök atyához. Apja jó ismerőséhez. Akihez elég lenne egy telefon. De akihez nem elég egy telefon. Mert hálókocsin csak a nagymama mehet a mennyországba. És ő sem azért, mert valaki (mondjuk egy befolyásos apa) elintézi neki.
Erre gondolt Kollarik. És nem tett semmit (csak járt a nagymamához, mintha Canossát járna – holott mi sem egyszerűbb, mint mártírarccal, hetente egyszer-kétszer kivillamosozni egy haldokló nagymamához az öregek otthonába). Mert nem Kollarik lett volna, ha tesz valamit. Csak úgy hirtelen. Felindulásból. Vagy legalábbis azonnali döntéshozatallal. (Kollarik egyszer hozott életében azonnali döntést, amikor hirtelen felindulásból megkérte a második felesége kezét. Ám ezt a rendkívüli tettét hét szűk - vagy inkább kínban, de legalábbis önsajnálatban bővelkedő - esztendő előzte meg.) Ő azonban csak várt. Valamire. Ami megoldja a helyzetet. (Mondjuk, meghal a nagymama. Ami eléggé kegyetlen megoldás, de mégis valami. Valami, ami történik. Ha már cselekvésre képtelen az ember. Aki ez esetben Kollarik. De a nagymama nem akart meghalni. Pontosabban akarni talán akart, de valami akaratnál is erősebb az élethez kötötte. Vagy legalábbis az életnek ahhoz a szegletéhez, amit a remetemagdolnai idősek otthonának magánzárkája jelentett.) Miközben persze tudta, hogy a helyzetnek egyetlen megoldása létezik.
Így telt a május, közeledett a pünkösd, s vele a pünkösdi hosszú hétvége. Amikor Kollarik második feleségének vidéki rokonságához voltak hivatalosak. Mert akkor esküdött a második feleség harmad-unokatestvérének a féltestvére. Kollarik második felesége tudta, hogy Kollarik nem túl jó az ilyen családi programokban, vagyis már megint neki, a gyenge nőnek kell erősnek lennie, ha el akar érni valamit, és ezért jó előre megszervezte az egészet, nem volt semmi kibúvó. Pénteken, tanítás után indulnak nagycsaládilag Kalpézsra. És ott töltik az ünnepeket, meghitt rokoni körben, s hogy ezt a meghitt rokoni kört Kollarik számára is vonzóvá tegye, hozzáfűzte: „Ott lesz Laja bácsi is, tudod, akit valójában Istvánnak hívnak, de mindenki csak Kócinak nevezi, mert amikor még volt haja, örökké kócos volt, de azért te csak szólítsd Pista bátyámnak… - na, ő egy csuda pofa, és nagyokat lehet vele inni.” (Mely érv Kollarik felsége részéről, aki általában elég erős fenntartásokkal kezelte Kollarik italozási hajlandóságát, igencsak meglepő és elég látványosan „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű volt.)
Kollarik ott ült a hatalmas belvárosi lakás falatnyi konyhájában, ahol annak idején annyi nagymama főzte pacalpörköltet meg sztrapacskát megevett a nagypapával, és ahol oly sok liternyi „imrehegyi chablis”-t eltisliztek kettesben, és egyszer csak megszólalt. A felesége éppen az indulás körülményeit ecsetelte számára, ahogy az anyjával telefonon véglegesítették, mert már szerda volt és péntek délután ötkor indult a keletiből a vonat, amikor Kollarik közbeszólt: „Nem megyek veletek. Vásárhelyre megyek.” És aztán elhallgatott, mert várta a felesége előre sejthetően heves reakcióját. Kollarikné azonban (aki nem volt Kollarikné, mert megőrizte a leánykori nevét, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük Kollariknénak) nem kezdett azonnali heves reakcióba. Talán túlságosan meglepődött (ami azonban nem lett volna jellemző rá, mivel általában, még ha meglepődött is, azonnal talált szavakat annak kifejezésére), talán voltak előérzetei (ami az előzményeket figyelembe véve, nem is lett volna annyira különös). Mindenesetre néhány pillanat elteltével csak annyit kérdezett halkan: „És én ne menjek veled?” Aminek viszont Kollarikot kellett volna meglepnie, s talán meg is lepte, annyira hirtelen vágta rá: „Nem, nem! Te csak menj Laja-Pista-Kóci bácsiékhoz. És érezd jól magad. Ez az én dolgom.” Majd annyit fűzött még hozzá: „És ne haragudj…”
Így került Kollarik a Keleti pályaudvarra, de nem péntek délután a Kalpézsra induló vonatra, hanem a szombat délutáni vásárhelyi gyorsra, mert az édesapja megbeszélte jó ismerősével, a püspök atyával, hogy bár az ünnepi előkészületek alatt temérdek tennivalója van, de a vasárnapi szentmise után már semmi dolga, és szívesen látja Kollarikot ebédre, amely alatt mindent megbeszélhetnek. Így Kollarik apja intézett szállást („úgy fognak kezelni, mintha te lennél díszpolgár…”, hunyorított hozzá), és Kollariknak semmi más dolga nem volt, mint megvenni a vonatjegyet, elmetrózni a Keletibe, és fölszállni a félötös IC-re, amely valamivel nyolc óra után fut be Vásárhelyre.
Kollarik utazott. Időben utazott és térben, ahogy ez már az utazások sajátja, de belső időben és térben is, mint aki valóban fontos utat tesz meg. Ám ez a belső utazás nem Vásárhely felé közelítette, amely pedig apja városa volt, s így vérségi jogon az övé is (elképzelte, amint az őt váró küldöttségtől bársonypárnán átveszi a város kulcsait), de amelyhez némely zavaros gyermekkori emlékképen túl semmi nem fűzte. Vásárhely nem volt más számára, mint egy poros külvárosi (vagy szimplán falusi) iskolaudvar, ahol néhányszor nyaralt kiskorában, lévén apjának apja (tehát az ő nagyapja) az illető iskola igazgatója. De ez a nagyapa nem volt olyan hosszú életű, mint a hatalmas belvárosi lakás bőbeszédű uralkodója, így Kollarik emlékeiben epizódszerepre ítéltetett. Belső útján (az alatt a három és fél órás vagy inkább három és fél napos, hetes vagy éves zötyögés alatt, amíg a Keletiből a vásárhelyi állomásra ért) sokkal közelebb került ahhoz a kis falusi templomhoz, ahol apai nagybátyja annak idején a feleségével (az elsővel) összekötötte. Nem volt ez rossz utazás, miként igazából jó sem, voltaképpen eléggé semmilyen volt. Azt bizonyította számára, mennyire messze van mindez már tőle, sokkal messzebb, mint amit években lehetne számolni, s ez pusztán azért volt érdekes, mert nem is olyan régen még túlontúl közel volt. Arra a következtetésre jutott, nagyjából addigra, amikor az IC begördült a vásárhelyi állomásra, hogy elintézi ezt a marhaságot a püspökkel, aztán uzsgyi vissza fővárosba, hogy már a hatalmas belvárosi lakásban fogadhassa a Kalpézsról hazatérő feleségét.
Leszállt a vonatról, és pár pillanatig némiképp zavartan álldogált, mintha tényleg az ünneplő tömeget várná, de nem volt tömeg, sőt meglehetősen kevesen jöttek-mentek a peronon, ami egy ünnep előtti szombatestén talán logikus volt, Kollarikot mégis meglepte. Nem számított arra, hogy Vásárhely nagyváros, voltak reális elképzelései, de mégiscsak püspöki székhely, meg a határmenti térség egyik központja, valahogy más dimenziókat képzelt hozzá, már a vasútállomásához is. Mert ez a „pályaudvarnak” nevezett megállóhely minden volt, csak nagy nem. Illetve nem a nagyság hiányzott belőle, mert nagyság nélkül is lehetnek valódi dimenziói akár egy kis falusi állomásnak is, ahol nincs más, csak egy sínpár, egy szemafor, egy bakterház, előtte bakter, szájában síppal, kezében tárcsával. Ebből a vásárhelyi pályaudvarból azonban hiányzott mindenfajta dimenzió. Olyan volt, mintha kiesett volna Isten kezéből még félig összegyúrt állapotában, lehuppant oda és ottmaradt ebben az átmeneti semmilyenségben. És ez a benyomás jobban megrendítette Kollarikot, mint az ünneplő tömeg elmaradása.
Fogalma sem volt, hol kéne keresnie az apja által lefoglalt szállást, mert csak egy papírfecnire lefirkantott cím és apja búcsúszavai („ott majd eligazítanak…”) jelentettek (illetve nem jelentettek) útmutatót, így amikor kilépett az állomásépületből, valamiféle várostérképet keresett, de a nagy üres placcon, ahol már derengett a félhomálynál is sűrűbb alkonyat, egy kiégett szemetesen kívül semmit sem talált. Már éppen vissza akart fordulni, hogy az információnál, esetleg annak híján a jegypénztárnál felvilágosítást kérjen, amikor egyszerre, minden előzetes hangjelzés nélkül, csak úgy a semmiből begördült egy sárgás színű busz. Kollarik elindult felé, és akkor, csodák csodája, talán valamiféle eldugott váróteremből, egyszerre több utas is előtűnt, megelevenedett a nagy üres placc, a busz hívogatóan kitárta első ajtaját. Kollarik fölszállt, jegyet váltott, majd megkérdezte a sofőrt, nem tudja-e véletlenül, merre található a fecnire firkantott cím, és – újfent csodák csodája – azonnal választ kapott, miszerint a városközpontban kell majd leszállnia, onnan két perc, könnyű lesz megtalálni, sőt a buszvezető kérés nélkül megígérte, szól majd neki, amikor célhoz, vagyis Kollarik céljához érnek.
Valóban nem volt nehéz megtalálni, csak egy járókelőt kellett megkérdeznie, aki máris eligazította (ennyiben apja nem beszélt mellé), s ő pár lépés után már ott is állt egy láthatólag újonnan renovált eklektikus (vagy inkább semmilyen) stílusú épület előtt, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: „SZENT IMRE KOLLÉGIUM”. Kollarik, aki annyit tudott, hogy Szent Imrét kell keresnie, némileg meglepődött, mert valamiféle szállodára, de legalábbis vendégszobára számított, s így apja hunyorítását, miszerint úgy fognak vele bánni, mintha ő, vagyis a saját apja lenne, némileg át kellett értékelnie, és immár nem tudta, egy atyai tréfa áldozata-e, vagy apját is ebben a kollégiumban szállásolták el, sőt talán annak menzáján etették (megjelent fantáziájában, amint a fényképeken látható süvegben és palástban, amit a ceremóniára kölcsönbe kapott, egy kockás abroszú asztalnál éppen sárgaborsó főzeléket kanalaz bélszínrolóval).
Becsöngetett, és várt (mást nem tehetett). Majd jobb ötlete nem lévén újra (és újra) csöngetett. Aztán ismét megnézte a papírfecnit, illetve a ráfirkantott nevet és címet. És fölnézett a kapu fölé mázolt „SZENT IMRE KOLLÉGIUM” elnevezésre is (hátha időközben mondjuk Szent Ferencre módosult, ami némileg megmagyarázná a hosszas s főként terméketlen várakozást). De minden stimmelt (kivéve a kapunyitást). Már azon gondolkodott, előbányássza valahonnét mobilnak nevezett, ám leginkább táskák és zsebek mélyén vagy a lakás legeldugottabb sarkaiban tétlenkedő telefonját, és apai segítséget vesz igénybe (minthogy egyéb lehetőségeit már kimerítette), ám akkor motozást hallott odabentről, zár csikordult, zsanér nyikordult, föltárult a kapu, és a kollégium folyosójáról a sötét utcára vetülő világosságban megjelent előtte Szent Péter.
Ő volt, semmi kétség. Nagy szakállú, hatalmas kulcscsomójú, terebélyes alak, akinek csontos vállára minden különösebb nehézség nélkül lehet bármit (mondjuk egy kollégium éjszakai kapusszolgálatát) építeni. Ott állt Szent Péter, és meglehetősen álmos szemeket meresztett Kollarikra, mintha a legsötétebb éjszaka mélyén, nem pedig este kilenckor lettek volna.
Kollarik elmagyarázta, mi járatban van, magyarázatában külön kiemelve édesapja s főként a püspök nevét, és lassan Szent Péter álmos szemébe is értelem költözött, beengedte Kollarikot, majd a portásfülkébe hajolva kulcsot halászott le egy kampóról. Kollarik kezébe nyomta és közben többször, nyomatékosan elismételte: „Hetes szoba, első emelet balra, mosdó a folyosó végén.” Aztán, mint aki jól végezte dolgát (elvégre jól is végezte), bedöcögött a portásfülkébe, és többé pillantásra sem méltatta Kollarikot.
Hosszan időzhetnénk még azon, miként találta meg Kollarik a szobáját (ami a látszólag pontos utasítás ellenére sem volt egyértelmű), majd utána a mosdót, miként zuhanyozott le (ennek részletezése különösen érdekes elemekkel gazdagíthatná elbeszélésünket), és miként bújt ágyba (egy katonai körletre emlékeztető szoba egyik emeletes ágyának alsó részére), hogy aztán hamarosan zavaros, de reggelre már felidézhetetlen álmokba merüljön – ám mindettől megkíméljük az olvasót. Tesszük mindezt nem annyira udvariasságból, mint inkább praktikus okoktól vezérelve, jól tudván, mennyire elriasztja a huszonegyedik század interneten szocializálódott befogadóját a korábbi irodalmi korszakokra jellemező realista pepecselés. Maradjunk hát annyiban: Kollarik reggelig úgy aludt, mint a bunda (egy olyan bunda, amelyben molyok ütöttek tanyát).
Korán ébredt. A szoba, az ágy s a hozzá tartozó ágynemű hangulata inkább kivetette az álomból, mintsem benne tartotta volna. Sietve tisztálkodott, majd összeszedte a cuccait, és lement a földszintre, hogy tisztázza a számlát. A portásfülkében Péter helyett már Pál ült, és éppen levelet írt (vagy legalábbis rozoga betűket vésett egy sárgás papirosra). Kollarik kérdésére fölnézett (tekintete a reggeli óra ellenére is emlékeztetett a már este kilenckor álomkóros Péterére), aztán fölfogva a helyzetet, közölte, hogy a számlát már rendezték. Kollarikot ez kellemesen érintette (bár apját ismerve nem lepte meg), és éppen indult volna, amikor Pál, csak úgy ültő helyéből, zavaros történetbe fogott, amiről nem egészen lehetett tudni, milyen összefüggésben van a már rendezett számlával, mindenesetre buzgó zsidózás lett a vége, ami némileg váratlanul érte Kollarikot, bár érezhető volt, hogy ő – legalábbis Pál cinkos utalásai szerint – ennek a zsidózásnak a másik, a védett oldalán helyezkedik el, ami még esetleg megnyugtató is lehetett volna, ha nem hatott volna mélységesen megalázóan. Vett egy nagy levegőt, és egy mondat közepén belefojtva a szót a portásba, elköszönt, és kimenekült a kapun.
Tett néhány sietős lépést (hátha Pál sértettségében még utánazsidózik egy jó hangosat), és máris a főtéren találta magát. Apja városának főterén. Ott állt a nagytemplom is (monumentális későbarokk, vagy inkább korasemmilyen építmény), ahová majd a szentmisére jönnie kell, de egyelőre még közel két órája volt addig, el kellett ütnie az időt valamivel. Nézte a főteret, és kétségbeesetten állapította meg, hogy körbejárni legfeljebb nyolc-tíz percébe kerül majd, és a környező utcák sem ébresztették föl benne a városnéző hangulatot. Eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg apját, merre keresse a gyermekkori iskolaudvart, de sejtette, hogy egy ilyen sétára nem lenne elég két óra. Így végül úgy döntött, megreggelizik valahol.
A reggeli-program meglepően jól sikerült (szalonnás tojást evett, narancslevet és teát ivott rá), így olyan hangulatba került, hogy mégiscsak kedve támadt a városnézéshez, és bár látnivaló nemigen akadt, annyira elbámészkodott, hogy mire a harangzúgásra észbe kapott, már jócskán eltávolodott a főtértől, rohanvást indulhatott vissza, nehogy túlságosan elkéssen, mert úgy érezte, azzal a püspökkel való találkozást is veszélybe sodorná.
Mire odaért, a mise már tartott, s a hívők úgy megtöltötték a templomot, hogy még a főkapu melletti nyitott bejáratot is elállták. Sikerült valahogy befurakodnia, majd közép felé nyomakodva olyan helyre jutnia a templom végében, ahol viszonylag kevesebben álltak. Hátát vetette a bezárt főkapunak, és nézelődni kezdett. Először persze a püspök atyát kereste tekintetével, és megtalálni vélte a távolban, az oltárnál, püspöklila (milyen más?) palástban, amint éppen nyilván a szentmisét celebrálta (szégyen ide, szégyen oda, Kollarik nem sokat konyított a liturgiához), de vagy a hangosítás volt elégtelen, vagy a főpap beszélt a mikrofon mellé, gyakorlatilag semmit nem értett belőle. Így Kollarik a saját környezetében állókat kezdte figyelni, már csak abból a megfontolásból is, ahogy atyai nagybátyja kis falusi templomában, ahová az évi egy disznóölés alkalmával mindig illett elmenniük a vasárnapi misére, a bennfentes falusiakat imitálva vett részt, legalább a látszat szintjén, a szertartáson. Ezt tette most is: állt, keresztet vetett, letérdelt, sőt még a miatyánkot is elmondta félhangosan, ahogy gyermekkorában a nagyanyjától tanulta (az általa ismert, illetve az emlékezet mélyéről előkapart változat helyenként különbözött a tömeg által skandálttól, de Kollarik nem zavartatta magát, sőt időnként mormogással töltötte ki az óhatatlanul adódó hiányokat) – valahogy úgy érezte, miként papnagybátyjának a tisztelet okán tartozik ennyivel, úgy a püspök atya is megérdemli, ha már veszi a fáradságot és közvetíti a kérését a Mindenhatóhoz.
Aztán elérkezett a szentmise végső fázisa, amikor a hívők éneklése közepette a püspök a menet élén áldást osztva indult el a főkapu irányába, s ahogy a tömeg szétnyílott, Kollarik viszonylag közelről láthatta az arcát (egy pillanatra megfordult a fejében, odaintsen-e neki, de aztán elhessegette ezt az illetlen gondolatot), majd a menet elkanyarodott a templom másik vége felé, és akkor érzékelhető volt, hogy a szentmise véget ért, Istennek hála, mehet mindenki békével, s Kollarik is elindult (békével) abba az irányba, amerre a püspök atyát eltűnni látta.
A megbeszélés értelmében (ahogy apja a fejébe véste) a sekrestyénél kellett megvárnia az atyát, s föl volt készülve hosszas várakozásra, ám alig hogy odaért (hogy hova, vagyis hogy az a sekrestye, csak ebből vált világossá számára), már meg is pillantotta a püspököt, amint néhány körülötte állóval beszélgetett (vagy autogramgyűjtők, vagy ők is ott lesznek az ebéden, gondolta Kollarik). Pontosabban megpillantott valakit, akinek az arca a püspöké volt (ahogy az imént viszonylag közelről láthatta), ám lejjebb meglepő változáson esett át. Mint a színész, aki két jelenet között villámként kényszerül átöltözni, úgy vedlett át a püspök ünnepi lilából papi civilbe – ám ez a papi civil úgy viszonyult Kollarik falusi nagybácsija hétköznapi viseletéhez, mint egy divatguru ruházata az egyszerű halandóéhoz. Kollarik önkéntelenül is azt nézte, Pierre Cardin-e az ing, Yves Saint-Laurent-e a kardigán, esetleg Gucci-e a cipő, de rögtön eszébe villant, hogy a főpapoknak nyilván saját luxusruházati termékeik vannak. Illendően megállt pár lépés távolságban, de azért óvatosan igyekezett felvenni a szemkontaktust.
A püspök zavartalanul beszélgetett tovább, ám közben többször is jól megnézte magának a háttérben várakozó alakot. Átható pillantása volt, ami még a templom félhomályában is szinte megütötte az embert. Olyan pillantása volt, amellyel kérdés nélkül is vallatni lehet. Most is vallatott: „Szóval te vagy az.” – mondta, mintsem kérdezte Kollariktól. És Kollarik úgy érezte, le kell sütnie a szemét, ha nem akarja, hogy mást is megtudjon róla. Aztán már csak arra nézett fel, amikor a püspök pár perc múlva búcsúzkodni kezdett híveitől, pontosabban egy nagyúri gesztussal az útjukra bocsátotta őket, és várakozóan tekintett Kollarik felé. „Püspök atyám”, szólalt meg Kollarik és közelebb lépett. Máris utálta magát ezért a megszólításért, de ösztönösen ez jött a szájára. „Püspök atyám”, ismételte és bemutatkozott. A püspök kegyes mozdulattal nyújtott kezet, valahogy úgy, mintha kézcsókra nyújtaná, és Kollarik agyán egy pillanatra átvillant vajon nem tényleg azt várja-e tőle, de aztán sikerült legyőznie a perverz kísértést, és lagymatagon megszorította a püspök ráncos kézfejét. Hideg és nedves volt ez a kéz, jól esett megválni tőle, főleg mivel a püspök hosszasan ottfelejtette, miközben a másik kezével komótosan megigazította a szemüvegét. Kollariknak ismerős volt a mozdulat, de hirtelen nem tudta, filmben látta-e vagy valami népszerű televíziós műsorvezetőtől. „Á, szóval te vagy az”, mondta, mintsem kérdezte a püspök, „édesapád jól van?”. És akkor a vásárhelyi nagytemplom sekrestyéje mellett Kollarik édesapjáról, Vásárhely díszpolgáráról kezdtek el beszélgetni, bár Kollariknak volt egy olyan érzése, hogy valójában nem róla beszélnek, hogy az édesapja lehet bármilyen nagy ember, igazából teljesen másodlagos a püspök számára, vagyis most éppen másodlagos, mert most éppen másról, Kollarikról van szó, akit a püspök a kezei közé kaparintott, és minden udvarias mellébeszélés ellenére is sokkal komolyabb tétje van (már most) a párbeszédnek, s hogy nagyon kell vigyáznia. De ez csak egy pillanatnyi benyomás volt, jött és ment, mint egy kis pillangó (vagy inkább, mint egy ronda molylepke) Kollarik agyában. A püspök olyan szép szavakkal illette Kollarik apját, az ő „régi, kedves barátját”, és közben olyan bensőségesen veregette meg Kollarik vállát, hogy a buta rosszérzés szertefoszlott. Maradt az ünnepi (elvégre pünkösd volt) pillanat: Vásárhely püspöke a barátjának (a barátja fiának, de az egykutya, Kollarik megszokta már, hogy apja barátai – nem egyszer államtitkárok, sőt miniszterek, de legalábbis akadémikusok – a barátjukként kezelik), miként mondta: „ifjú barátjának” tekinti, s hamarosan pazar lakomában lesz része a püspöki palotában. S ez (a jót evés gondolata) lefegyverezte Kollarikot.
A püspök belékarolt, és elindultak kifelé a templomból. Hívők sorfala közt haladtak el, akikre a főpap már pillantást sem vetett, csak Kollarikra figyelt. Nagyon figyelt. És ez megint lefegyverző volt. Kollarik kezdte tényleg úgy érezni magát, mintha a saját apja volna, a tekintélyes díszpolgár, akinek minden lépésére rajongók sorfala nyílik szét. Közben kiértek a főtérre, és az atya tovább duruzsolva a fülébe kis mellékutcákon kezdte el vezetni. „Hátulról közelítjük meg a lakásomat”, mondta Kollariknak, ami megint nagyon emberien hangzott, mondjuk úgy, mintha egy lakótelepre tartanának. Pár perc múlva nagy kőfalhoz értek, amelyen egyetlen kis ajtó nyílott. A püspök a zsebébe nyúlt, kulcscsomót bányászott elő (Szent Péter egyenes ágú leszármazottja), föltárta a bejáratot, és egy kertbe jutottak. Szabályos franciakert volt, mértani alakzatokra nyírt növényzettel, a kert közepén szökőkúttal, a szökőkúton túl pedig ott magasodott a püspöki palota Végigmentek a kis ösvényeken, és megérkeztek az épülethez, melyen (akárcsak imént a falon) egyetlen kis ajtó nyílott. „Biztos így cselezi ki a rajongókat”, gondolta Kollarik, és látta maga előtt, amint az esztergomi érseket, vagy akár a Szentatyát is így csempészik be egy-egy nem hivatalos villámlátogatás során. Beléptek, és az előszobában, amely tényleg olyan volt, mint egy előszoba, a püspök így szólt: „Itthon vagyunk. Előbb megmutatom neked a palotát, majd elvonulunk a lakrészembe, és akkor beszélhetünk.”
Kollarik jócskán meg volt lepve. Azt képzelte, hogy majd ajtónállók, cselédség, de legalábbis egy titkár várja őket, és biztos volt benne, hogy a pünkösdi ebéd egy püspöknél hatalmas fényűzéssel, meghívottak sokaságával zajlik, amitől egyébként ódzkodott, de azért kíváncsi is volt rá - és erre úgy érkeznek meg a palotába, mintha egy egyszerű agglegény ismerőse (bár egy pap végül is az: Isten agglegénye) hívta volna meg magához baráti csevejre. A püspök mintha kitalálta volna a gondolatait, rögtön magyarázatba fogott: „Szabadságoltam a személyzetemet. Hadd legyen nekik is ünnepük. Jól megvagyok én egyedül is egy-két napig. Illetve most kettesben.” És elmosolyodott.
A kis előszobából aztán különböző folyosókon egyre tágasabb helyiségekbe, majd egy lépcsőházba értek. „Itt kezdődik a palota nyilvános része”, magyarázta a főpap. Lépcsőkön mentek le és föl, Kollarik csodálkozott, hogy vendéglátója a kora ellenére (bár nem tudta pontosan megsaccolni: tőle hetven épp úgy lehetett, mint nyolcvan) milyen könnyedén mozog, láthatólag meg sem kottyant neki a lépcsőmászás okozta erőfeszítés. Eljutottak a hivatalos palotarészbe, és bementek a püspök fogadó-, illetve dolgozószobájába. A falakat arcképek, az elődök portréi borították. Az atya magyarázatba fogott, a püspökség történetét kezdte föltárni Kollarik előtt, majd mintha maga is elunta volna, hirtelen azt mondta: „Mutatok valamit”, és egy ajtó felé vonta Kollarikot. Az ajtó mögött kis, már-már kamraszerű helyiség bújt meg, amelynek falait zsúfolásig borították keresztek. A püspök alig leplezett büszkeséggel tárta szét a karját: „Ez az én feszületkollekcióm. Mindenhonnan vannak benne darabok, mindenhonnan és minden korból.” És újra magyarázni kezdett, de immár sokkal több beleéléssel. Volt ott tényleg minden: egyszerű kőből, fából és fémből készülttől kezdve különböző nemesfémekig és elefántcsontig bezárólag, származási helyüket tekintve pedig Magyarország és Európa már-már összes pontjáról, sőt még egzotikus világrészekről is. Egy ideig elidőztek ennél a sajátos látványosságnál, a főpap a gyűjtemény több darabját is részletesen elemezte, majd hirtelen cinkos hunyorítással fordult Kollarikhoz: „Tudod, fiam, mindenkinek megvan a maga gyengéje. De most menjünk inkább ebédelni. Gondolom, éhes vagy már.”
Újra átszelték a hivatali szobákat, majd megint lépcsősorok következetek, melyek egy távoli palotaszárnyba vezettek, a püspök magánlakrészébe. Megálltak egy barna ajtó előtt, a főpap újabb kulcsokat varázsolt elő, és beléptek egy előszobába. Olyan volt az egész, mintha egy társasház lépcsőházából egy magánlakásba, mondjuk Bódi Jenő lakásába léptek volna, aki targoncás a vágóhídon és szabadidejében szívesen néz skandináv művészfilmeket – csak éppen ez a vásárhelyi püspök lakása volt a püspöki palotában, a vásárhelyi püspöké, aki főállásban szentmiséket mond és Isten felé közvetít olyan kéréseket, amilyen Kollariké, hivatali óráin kívül pedig feszületgyűjteményét bővíti. „Isten hozott, fiam, szerény hajlékomban”, mondta a püspök, és papi nyakravalóját lekapcsolva a fogasra akasztotta, akár egy kalapot.
Leültette Kollarikot a nappaliban, amely nevéhez illően tündöklően világos volt, a hatalmas ablakokon akadálytalanul áradt be a májusvégi verőfény. A falakat itt is képek borították, de immár nem hivatali elődök portréi, hanem mindenféle témájú és stílusú alkotások (Kollarik még egy-két non-figuratív kortárs művet is fölfedezett), mintha csak egy, tulajdonosa meglehetősen eklektikus ízlését tükröző, galériába érkeztek volna. „A másik gyengém,”, kommentálta a püspök Kollarik tekintetét követve, „a festészet. Bevallom, szabadidőmben én is festegetek. Persze kizárólag műkedvelő alapon”, tette gyorsan hozzá, „Tájképeket. Szép tájakat. De persze azokat nem rakom ki…”, és szerényen elmosolyodott. „Elnézésedet kell kérnem: valami aperitif után nézek.”
Kollarik belesüppedt a hatalmas, puha kanapéba (szinte eltűnt benne, akár ez a lakrész a püspöki palotában), és az jutott eszébe, vajon mennyi szabadideje lehet egy püspöknek. De nem sokáig tűnődhetett, mert házigazdája máris visszatért. „Ezt találtam a hűtőben. Remélem, megfelel. Ha jól tudom, francia. A lille-i érsektől kaptam ajándékba. Ha megkérhetlek, kibontanád?” És Kollarik kezébe nyomott egy üveg pezsgőt.
Pezsgőt ittak, sós mogyorót rágtak hozzá. Közben a püspök kérdezgette Kollarikot. Jelentéktelen apróságokra volt kíváncsi, mintha még nem látta volna elérkezni az időt együttlétük témájának kiteregetésére. „Talán az előételre vár, vagy még inkább a főételre”, gondolta Kollarik, „ahhoz illik a válásról beszélni. De az is lehet, hogy csak a kávéhoz.” Ám közben megint elfogta a már ismert érzés, hogy a püspök valójában nem arra kíváncsi, amit konkrétan kérdez. Hogy az ő válaszaira kíváncsi, de nem elsősorban a szavak szintjén. Hogy a püspökben van valami rendkívül finom szerkezet, amely sokkal többet előhív és rögzít az emberből, mint ami tárgyszerűen elhangzik. És ezért bármennyire ellazult is a pezsgőtől és a puha ülőhelytől, próbált úgy válaszolgatni, hogy még az igenjei és nemjei se legyenek teljesen egyértelműek. Mint annak idején, a seregben, amikor Bodor (vagy Bokor?) főhadnagy, a politikai tiszt magához hívatta egy rövid beszélgetésre, és tulajdonképpen semmi másról nem esett szó, mint a családi hátteréről meg őróla, az ő egyetemi jövőjéről, és nem hangzott el semmi kérés, pláne utasítás, de valahányszor kimondott valamit, mégis úgy érezte, hogy az egész családját, sőt önmagát is kiadja. Csak azt nem értette, most honnan ez az érzés. Hiszen a püspök a barátja (apja barátja, tehát az övé). És nincs mit kiadni, hiszen segíteni akar neki. Elválasztani valakitől, aki nem érdemli meg, hogy Isten előtt hozzátartozzon. És ahogy ezt végiggondolta, megnyugodott. A pezsgő is kellemesen elbágyasztotta, a püspök balzsamos hangszíne is, egyre határozottabb igenekkel felelt. Mert mintha a püspök mindent tudott volna, Kollariknak szinte csak helyeselnie kellett. Így beszélgettek úgy egy félórácskát.
„Bocsáss meg, fiam. Hozom az előételt”, állt fel egyszeriben a főpap, és az ajtó felé indult. „Segíthetek…- atyám?”, pattant fel Kollarik is, akiben jó mélyre ültette el anyja annak idején az udvariasság magvait. „Szólíts csak Lóránt bátyádnak”, mondta a püspök, és kilépett az előszobába. A konyha jobb kéz felől bújt meg, szabályos kis modern konyha volt, hűtővel, gáztűzhellyel, mosogatóval és mikrohullámú sütővel (legalábbis ezeket rögzítette hirtelenjében Kollarik agya). Az atya a frizsiderhez lépett, kinyitotta és lefóliázott tálakat vett elő. „Nem tudom, mit készítettek nekünk. Tegnap adtam ki az utasítást, hogy mielőtt szabadnapra mennek, csináljanak ebédet két személyre. Általában jó szokott lenni.” Kollarik valamit hebegett arról, hogy minden bizonnyal most is jó lesz, majd elvett két tálat a főpaptól, és visszaindult a szobába. A püspök a kenyeres kosárral követte. Olyanok voltak, mint két gyakorlott felszolgáló, akiket odabent az előkelő házigazda és vendége vár.
Leültek a már megterített asztalhoz, és a püspök föltárta a tányérokat. Az egyiken füstölt lazacszeletek voltak citromkarikákkal díszítve, a másikon mozzarellás paradicsomsaláta. „Remélem, szereted a halat. Én szinte csak azzal élek, böjtön kívül is.” Majd meg sem várva Kollarik válaszát, folytatta: „Hát nem kint felejtettük a bort? Behoznád, kérlek, a hűtőből? Meg fogod találni.” Kollarik pedig készségesen fölállt, és kiment újra a konyhába. Mire visszatért a borral, a püspök már tálalt. Kollarik is leült, és éppen hozzálátott volna, amikor – atyai nagybátyja parókiáján megszokott reflexszel - eszébe villant, hogy még nem hangzott el az asztali áldás, és ijedten tette le a villát. De a püspök már evett, mint akinek egyéb gondja sincs a világon.
Kollarik az elő- és a főétel alatt (ami szintén valamilyen hal volt, és a mikrohullámú sütőben melegítette meg az atya) egyfolytában arra várt, mikor kerül végre terítékre jövetelének oka. Jó volt az ebéd, kellemes volt a hangulat, ám egyre jobban feszélyezte, hogy délután, de legkésőbb koraeste vissza kell utaznia, és még azt sem tudja, mikor mennek vonatok. Az atya minden megszólalásánál azt hitte, eljött a pillanat, elmondhatja a mondókáját, amelyet annyiszor végiggondolt ideutaztában és ittléte alatt, és amely szigorúan csak a lényeget tartalmazta, minthogy az egész történet már voltaképpen a lényegre zsugorodott számára is. Eltűntek az egykori részletek, vagy legalábbis átalakultak. Éveken keresztül ezzel kelt és feküdt, de leginkább le sem feküdt, volt egy hosszú időszak, amikor alig tudott aludni. Aztán valahogy hígulni kezdett az egész, mintha apránként felvizezték volna, de még sokáig bódító maradt. Végül jött a második felesége (pontosabban jött egy nő, akiből második felesége válhatott), és akkor végleg átöltözött a valóság. Nem azonnal, inkább csak ruhadarabonként, mint akinek nem sürgős, illegeti még magát egy kicsit a tükör előtt - de megállíthatatlanul. Az első időben még voltak kényes pillanatok, amikor második feleségét az első nevén szólította, de aztán eljött az is (méghozzá gyorsabban, mint félte – eleinte voltak olyan rémképei, hogy még a halálos ágyán is megeshet vele ez a baleset, amikor az aggódó asszony föléje hajol, és akkor aztán biztos a kárhozat), hogy valami emlék felidézése közben a fordítottja történt ennek, és ebben – a komikum mellett, amelyet immár házastársi egyetértésben lehetett élvezni – volt valami megnyugtató. Ez az élet rendje. Az idő minden sebet begyógyít. Idővel minden seb begyógyul. Vagy ha nem, ott a szent Grál. Amelyet a második feleség szolgál fel a vacsoránál a pacalpörkölt mellé. És attól kezdve minden szép és jó. És ennyi az egész. Ennyi az egész? Na, ezt volt nehéz megszokni. Mert az rendben, hogy telik az idő (sőt múlik), de akkor mi marad? Persze a második feleségen és az árukapcsolással járó boldogságon kívül. Amikor már csak hanyatt kell dőlni és nézni a tájat, mert ennyi az élet. Ilyeneken gondolkodott néha Kollarik. Mert veszedelmes nagyúr az egykori szenvedés nosztalgiája.
Ám az atya nem szólt semmit. Pontosabban szólt, de semmit mondott, semmit kérdezett. Sőt már-már semmit sem. Még csak olyanokat sem, amelyek miatt készenlétben kellett volna lenni. Vagy talán a bor volt túl jó, túl bódító. És elkelt volna a kávé, most igazán elkelt volna, bár Kollarik ritkán élt vele. Ám kávé nem volt. Helyette volt a semmitmondás. A már-már elhallgatás. Amely mögött a püspök mintha el-elbóbiskolt volna. És ezért Kollarik is le-lehunyta a szemét. Amikor hirtelen meghallotta:
„Mesélj arról a nőről.”
Mintha álomból jött volna a hang, vagy mintha ő ugrott volna elő álomból. Mert előugrott. Mint akit kígyó csípett. (Egyszer azt álmodta egy éjjel, hogy kígyó veti rá magát a falból. Akkor ugrott ekkorát. Ki az ágyból, a szoba közepére.) Azonnal fölpattant a szeme, és jobb kezének önkéntelen mozdulatával földöntötte a poharát. A bor a terítőre ömlött. „Jesszus…- elnézést, atyám!”, bukott ki Kollarikból, és zavartan törölgetni kezdte az abroszt a szalvétájával. „Hagyd csak, fiam. Majd megszárad. Mesélj inkább arról a nőről.”
Kollarik első gondolata a pániké volt. Hogy ezt is tudja. Hogy mindent tud. Biztosan konzultált az Úristennel, aki előtt nagyanyja csak így hívja az elvált (de nem eléggé elvált) feleségét. Hogy akkor nincs titok. Isten szeme mindent lát, füle nyilván mindent hall, s akkor a püspöké is. Hogy akkor nem elég a lényeget mondania, pontosabban akkor már más a lényeg. De aztán ahogy jött, már ment is az első ijedtség. Nyilván az apjával beszélt. S akkor csak szóhasználat az egész, semmi más. A püspök számára ő egy senki (egy ismerőse fiacskája), s még inkább senki az ő egykori felesége. Vagyis aki Isten (de legalábbis az egyház, s így a püspök) előtt még mindig az.
Ezért aztán teljes általánosságban, vagy még inkább személytelenségben kezdett el beszélni. Egy arctalan fiatalemberről beszélt, akit elhagy a felesége alig néhány héttel az egyházi esküvő után, mert azt mondja (ezt a nagyanyjától kölcsönözte, ő nem emlékezett ilyenre, ami nem jelentett semmit, mert sok mindenre nem emlékezett, de valamit sem, mert a nagymama viszont néha túl sok mindenre emlékezett, ám jól illett az elmondandó érvelő szövegbe), hogy ő – mármint a feleség – hiába esküdött örök hűséget az oltár előtt, nem gondolta komolyan. Ezt a mondatot Kollarik afféle mindent elsöprő érvnek tekintette, ezért elismételte még egyszer. Ám akkor elakadt. Hirtelen annyira arctalannak tűnt ez a fiatalember, és annyira általánosnak a történet, hogy az egyes szám első személy ellenére sem ismert magára. Egy pillanatra zavarba jött, ám erőt vett magán és éppen folytatni akarta, amikor ezt hallotta:
„Az igazat mondd, fiam.”
Kollarik felriadt, mint aki álomból ébred, rossz álomból, ami (hál’istennek) nem a valóság. Megrázta a fejét, mintha valamit kirázna belőle, és újra beszélni kezdett. Halkan, de határozottan. És akkor – mint aki megint (de ezúttal jó) álomba merül, valamiféle kezdődő transzba, ami az igazság, legalábbis egyféle igazság felé vezet - újraformálta a történetet. Vagyis kezdte végre megformálni. Formát adni valaminek, ami már végérvényesen formátlannak tűnt számára, beleveszett valamiféle legendás ködbe, amely már csak kísérteties körvonalakat őriz magában. De most kezdtek előtűnni a valóságos, vagy inkább valóságosnak tűnő részletek.
Ez a történet is egy fiatalemberről szólt, de ez a fiatalember immár első osztályú regényhős volt, nem pedig egy tanmese papírmasé figurája. Első osztályú regényhős, aki a sötét utcán indul útnak, feltűrt gallérral (miközben otthon tisztességben megőszült szülők, nagyszülők, valamint frissen szerzett feleség várja) és nyugodt léptekkel a gondosan kikövezett, vagy még inkább aszfaltozott járdán, és találkozik az… - ördöggel. Itt egy pillanatra megint elbizonytalanodott, és ránézett az őt újfent átható pillantással figyelő püspökre: „Ugye van ördög, atyám?” „Természetesen van ördög, csak a formája változó, és nem mindig könnyű felismerni. Folytasd csak nyugodtan, fiam”, válaszolta a főpap. Kollariknak pedig hirtelen az első napok jutottak eszébe, amikor mindenkinek (de legalábbis többeknek) úgy mesélt a feleségét elcsábító ügyvédről, mint magáról az ördögről, és akkor – még a hümmögő válaszok vagy zavart csöndek ellenére is – ez teljesen reálisnak tűnt számára. Belzebub bevette magát a családjába és mindenkit lefektetett, leginkább persze őt magát, Kollarikot, s a legkevésbé pont az asszonykáját, aki valójában nem volt más, mint egyszerű csali. Az első napoknak ez a mágikus realista hangulata kerítette most ismét hatalmába, és teljes beleéléssel tudta továbbmesélni ezt a posztmodern Faust-parafrázist, amelyben a fiatalember úgy köti meg a szerződését, hogy nem tud, mert nem akar tudni róla. Ő csak elfogadni akar mindent, ami neki – felfogása szerint – jár, mert hiszen addig is – az idők, legalábbis a saját ideje kezdetétől - annyi minden járt neki. S az ördög adta is bőkezűen: ingyen utazások, potyaebédek és vacsorák (a legjobb éttermekben!), és főként megoldott problémák formájában (mert a fiatalember előszeretettel hárította át másra megoldandó problémáit).
A püspök hallgatott, figyelt és bólogatott. Úgy bólogatott, mint aki ismerős történetet hall, és Kollarik nem tudta eldönteni, vajon ennyire jól van-e informálva, vagy a történet jellege olyan, hogy minden előre tudható belőle. Mert miközben beszélt, és szemei előtt mind kristálytisztábban rajzolódtak ki a már-már elfeledettnek vélt részletek, egyre erősödött benne a kísérteties érzés, hogy amit mesél, az voltaképpen áporodottan hétköznapi. Ez meglepte, méghozzá meglehetősen komiszul lepte meg. Annak idején úgy élte meg ezt a szerelmi drámát (a családba beépülő ördögügyvéddel, aki egy kimondatlan, de annál valóságosabb alku eredményeként pokolra vitte a feleségét, őt magát pedig szépen itt felejtette az evilági pokolban), akár egy egzotikusan különleges históriát, amelyet hazahoz a merész utazó egy távoli és az átlagember számára ismeretlen szigetvilágból, és aztán teli szájjal mesél mindenkinek, s mindenki elkerekedett szemmel hallgatja, lenyűgözve és elborzadva a valóság rejtekajtós titokkamráitól. És ez így is volt. Kollarik színtisztán emlékezett az elkerekedett szemekre, amelyekről bizton hitte, hogy meséje rendkívüliségének szólnak. De most valami történt. Már ezer éve nem adta elő szerelmi tragédiáját, amely – legalábbis most úgy tűnt – szépen lassan tragikomédiává, vagy még inkább banális vígjátékká vedlett át. Címszerepben ezzel az idegesítően naiv és elkényeztetett fiatalemberrel, valamint annak kikapós feleségével és azzal a ma már röhejesen kiszámíthatónak tetsző, öregedő ügyvéddel, aki a kapuzárási pániktól vezérelve nem tud mást kitalálni, mint egy ilyen piti kis szöktetést a belvárosi ócska szerájból. Szánalmas, gondolta Kollarik és újfent – immár ki tudja, hányadszor – zavarba jött. Még hogy az ördög… Egy rossz ripacs, semmi több. És elhallgatott.
A püspök is hallgatott, de azzal az arckifejezéssel, mint aki már mindent hallott (és talán nem is először). Mindent hallott és tud, nincs szüksége további információkra, az ítélet készen áll a fejében. Aztán mégis megszólalt: „Szóval két héttel az egyházi esküvő után hagyott el? Az valóban csekély idő. Még talán az Úr szemében is, hát még a mi földi időszámításunk szerint. Tudod, fiam, kellenek szabályok, de kellenek kiskapuk is, különben nem működne a rendszer. Az Úr adja a törvényt, de a rendszert nekünk kell működtetnünk. S ez gyakran nem könnyű. De a te eseted egyértelmű, ráadásul édesapádon kívül János bátyádat is jól ismerem. Ugye beszéltél már erről János bátyáddal?”
Kollarik meghökkent. Ez eddig eszébe sem jutott. Hogy atyai nagybátyjával, János bácsival, aki összeadta őket, is beszélnie kellene. Ez az egész számára csupán adminisztratív formalitásnak tűnt. Ebbe nem kell, nem szabad belekeverni János bácsit, aki talán nem is tud az egészről. Persze nyilván tud, nem lehet, hogy ne tudjon. De ezt Kollarik apja minden bizonnyal rendezte vele, ahogy annak idején a botrányt is. Kollariknak akkoriban más dolga volt, ráadásul rém kellemetlenül érezte volna magát. Nem tudta elképzelni, hogy János bácsi előtt ilyesmit szóba hozzon. Mintha nemi betegséggel kapcsolatban kérne tőle tanácsot. De most, ahogy a püspök kiejtette a nevét, egyszerre rádöbbent, hogy őrá tartozik elsősorban. Ezt az ügyet csak János bácsival lehet, vele kell elintézni. Ha egyáltalán. És nem az egyházi válás névre hallgató vásári komédia miatt.
A főpap félreértette Kollarik hallgatását. „Ne aggódj János bátyád miatt. Vele rendezzük a dolgot. Régi barátok vagyunk, még azokból a zavaros időkből. Tudod, egyszerre vittek be mindkettőnket. Aztán engem kiengedtek, ki tudja, miért, őt pedig bezárták. Rém zavaros idők voltak. Próbáltam rajta segíteni, később is. Csak nekem köszönhető, hogy egyáltalán Salamonhegyre helyezték. Egyszóval van közös múltunk. Ne aggódj miatta.”
Kollarik nem aggódott, csak egyszerre világossá vált számára, világosabbá, mint az egész napsütötte püspöki nappali, hogy mit kell csinálnia. Hogy ezzel kellett volna kezdenie. „Atyám”, mondta, „köszönöm a fáradozását, köszönöm az ebédet és a jóindulatát, de nekem el kell mennem Salamonhegyre. Beszélnem kell János bátyámmal.”
A püspök megint azzal a lézersugár pillantással nézett rá, de most Kollarik úgy érezte, fel van vértezve ellene. Van lelkiállapot, amelyen nem hatol át a lézersugár. „Ugyan már, mért kéne, fiam.”, mondta a főpap, „Semmi szükség rá. Ez tényleg az én dolgom. Szólok a titkáromnak…” De Kollarik közbevágott: „Köszönöm, atyám, de nem fogadhatom el. Ezt nekem kell elintéznem. Esetleg később, ha szükség lesz rá, kérem majd a segítségét. Nem tudná megmondani, mikor megy vonat Salamonhegyre?”
A püspök némileg meglepettnek tűnt, nyilván ritkán volt dolga a vasúti menetrenddel. „Sajnos nem, fiam. Kimész az állomásra, ott majd megmondják. Ha már így döntöttél…”, és enyhe rosszallással húzta össze a szemöldökét. „Akkor viszont elnézését kell kérnem, atyám, de indulok. Ki tudja, mikorra érek oda, és nem is számítanak rám.” Fölállt, és várta, hogy házigazdája kezet nyújtson neki. A főpap azonban ülve maradt, csak intett a kezével. „Eridj. A kaput csak csapd be magad mögött, majd bezárom. És add át üdvözletemet János bátyádnak.” Bosszúsnak tűnt, kicsit olyannak, mint egy horgász, akinek méretes hal szakad le a horgáról. De Kollarik nem foglalkozott vele. „Viszontlátásra, atyám. Köszönöm a meghívást.” És sietve indult, mert mielőbb az állomásra akart érni.
