Hatodik út
6.
Úgy volt… - kit érdekel, hogy volt, hogy lett volna a program szerint, milyen természeti látnivalót vagy mást kellett volna megnézniük. Kollarik maga sem tudta, miért, pontosabban tudta, csak azt nem tudta, hogy ez a vágy ennyire erős lesz benne, azt javasolta, hogy a programot felrúgva („egy kicsit módosítva”, így fogalmazott) nézzék meg a lázárhegyi kastélyt, amelyben a 17. században egy későbbi fejedelem gyermekeskedett, egy „nagy fejedelem”, aki egyik legnagyobb realista írónk történelmi trilógiájának a főszereplője, s akinek vonásait az említett regényben az író állítólag részben magáról mintázta. Ezt már a testnevelő kollégának magyarázta Kollarik a meggyőzés eszközeként, csak azt nem tette hozzá, hogy Lázárhegy éppen félúton fekszik Gyorgyaszentgyörgy és Detre között, s hogy annak idején minden megérkezésnél áthajtottak Lázárhegyen, elautóztak a kastély előtt, s hogy a legelső alkalommal, alig több mint húsz évesen, az első, még teljesen az ismeretlenben történő autózás során úgy tűnt föl neki az éjszakában fehéren világító kastély, mint valami misztikus látomás. Ezt nem mondta Kollarik, de a testnevelő kollégának a történelmi regény említése is elég volt, nem mintha olvasta volna, sőt nyilván nem is érdekelte, de mint magát jó polgárnak, magyarnak és pedagógusnak tartó ember, aki ha nem is gyakorolja, de buzgón magasztalja a műveltséget, rögvest ráparancsolt a gyerekekre, hogy pattanjanak buszra, indulnak megnézni egy kastélycsodát, s máris ecsetelni kezdte, miért fontos ez a látnivaló, s bár magyarázatában némileg összekeveredtek az egyes nevek, az író neve a fejedelemével, ám Kollarik nem tartotta fontosnak kiigazítani, elvégre a testnevelő kolléga ily módon nem tett mást, mint öntudatlanul is értelmezte egy nagy regény alkotói lélektanát. Ennél fontosabbnak tartotta, hogy indulnak Lázárhegyre. Ahonnét csak egy köpés… - nem, nem, ebbe nem akart belegondolni, nem köpködünk, illetlen dolog, jól nevelt fővárosi pedagógusok vagyunk, akik sokra becsüljük a kultúrát és a magyarságot, megnézünk egy kastélyt, mert fontos látnivaló, de aztán nem nézünk meg egy másik helyet, ahol nincs semmi. Csak minden.
Mi minden van ott?, gondolta Kollarik, ahogy a busz elhagyta Gyorgyaszentgyörgy határát, s neki közben – banális tény, de az ember banális lény – a torkában dobogott a szíve. Mi minden van ott? Van a nagytemplom, ami tényleg messze környék legnagyobb temploma, és idevalósi, Detre környéki kőből emelték, tehát még voltaképpen meg is lehetne nézni, de akkor tulajdonképpen nem tennénk mást, mintha a szovjet törpét mutogatnánk a gyerekeknek, csak azért, mert a legnagyobb a világon. Na nem, gondolta Kollarik, szovjet törpéket nem mutogatunk, pedagógusok vagyunk, vagy mifene. Kollarik ugyanis kultúrsznob volt, és meggyőződésesen csak régi műemlékeket nézett, illetve mutatott meg bárkinek. Márpedig a detrei nagytemplom alig több mint száz éves, vagyis alig idősebb, mint a nagyanyám, gondolta Kollarik, ezzel az erővel Remetemagdolnára is mehettünk volna osztálykirándulásra. Mit mutassak a nagytemplomon? Azt, hogy itt sétáltam tizenegynéhány évvel ezelőtt a feleségemmel, aki nem a mostani feleségem, és mentünk is misére, meg nem is, mert bementünk bár, és mise is volt, mi mégsem a misét néztük. Ezt meséljem? Na jó, ahogy a gyerkőcöket ismerem, még jobban is érdekelné őket, mint egy 17. századi kastély, de hát pont azért vagyok, hogy elmagyarázzam nekik, mi az, ami tényleg érdekes. Gondolta Kollarik. Márpedig az az érdekes, hogy hol nőtt föl a nagy fejedelem, nem pedig az, hogy hol nőtt föl Kollarik első felesége. Na nem, nem megyünk Detrére, gondolta, miközben a busz bekanyarodott a lázárhegyi kastély parkolójába, vagyis arra a porosan földes placcra, ami parkolóként szolgált.
