2.
Volt Korompaynak egy ismerőse. Fiatal lány, légies tünemény, annyira légies, hogy néha csak úgy, pihenésképpen, nekitámaszkodott a levegőnek, és úgy maradt pár pillanatig, mint a magasban lebegő madár. Így is hívta Korompay, Madárka, persze csak magában hívta így, a valóságban nevén nevezte. Léda, az volt a lány neve.
Korompay egy időben gyakran beszélgetett vele, mondhatni mindennaposak voltak a kávézásaik. Kávé és cigaretta – akár egy filmcímben. A kávét mindketten itták, a cigarettát egyedül Léda szívta, méghozzá tetemes mennyiségben, mintha a tüdejébe tóduló füst is hozzájárulna légiességéhez. Sokat beszélgettek, kardigánokról, vasárnapreggelekről, elkészítetlen mustáros csirkéről - bár ez utóbbit Léda kevésbé szerette, mert irtózott a nyers hús érintésétől. De másról is beszélgettek. Anyákról és apákról. Anyákról, akik bár nem mosónők, mégis korán halnak, és apákról, akik csak az irántuk táplált érzésekben apák igazán. Férfiakról, akik vadítóan férfiasak, tehát magasak, szőrösek és erősek – hogy aztán kiderüljön róluk, mennyire alacsonyak, szőrtelenek és erőtlenek valójában. Költőkről, akik nem azonosak a verseiket alkotó szavakkal. Emberekről, akik képtelenek tisztességgel megbirkózni azzal a kósza ténnyel, hogy emberek. Mindenről beszélgettek tehát, és semmiről. Az életről beszélgettek úgy általában, vagyis arról, amit ők életnek ismertek.
Egy ilyen beszélgetés alkalmával Korompay megkérdezte Lédát, mit gondolnak a nők. Volt előzménye persze ennek a kérdésnek, akkor már órák óta beszélgettek arról a bizonyos vasárnapreggelről, de nem csak arról, főként nem arról, hanem sokkal inkább annak következményeiről. A hétfőkről, keddekről, szerdákról, így tovább, s leginkább az utánuk soha többé el nem következő vasárnapokról, amelyek elkövetkeznek persze, de csak úgy, mintha egy csütörtök délután öltene álruhát és igyekezne elhitetni magáról, hogy ő márpedig egy vasárnapreggel. Erről beszélgettek hosszasan, Léda szívta egyik cigarettát a másik után, a füst úgy gomolygott az ég felé, mint a tétova gondolatok. Talán erről jutott Korompay eszébe a kérdés, talán másról. Talán a kardigánról, ami ott lógott a ruhásszekrényben, a vállfán, és nem akart kijönni onnét, mintha meglelte volna végleges helyét a teremtés rendjében, és fölösleges erőfeszítés lenne az ellenkezőjéről meggyőzni. Talán a kardigánról, talán tulajdonosáról, aki az istennek nem akart eljönni érte, de előszeretettel érdeklődött róla – igaz más szavakkal – az éjszaka közepén, megvan-e még, mintha azt gyanította volna, hogy Korompaynak titkos célja pénzzé tenni a különösen értékes női ruhadarabot. Ezeket az üzeneteket nem értette, többek között, Korompay. Az üzeneteket, melyeket egy jól ismert számú mobiltelefonról küldtek több kevesebb rendszerességgel, és a kardigánon túl szó volt bennük hogylét iránti érdeklődésről és egyéb udvariassági formulákról, mintha küldőjük, már csak az egykori vasárnapreggelből kiindulva is, nem lett volna tökéletesen tisztában a címzett hogylétével. Korompayban talán ezeknek az üzeneteknek a hatására merült föl a kérdés: mit gondolnak a nők?
Léda elmerengett, és mélyet szívott a cigarettájából. Elgondolkodott, de Korompaynak fogalma sem volt, mire gondolhat, gondol-e valamire egyáltalán. Nem szőrös, magas férfiak járják-e állandó táncukat a fejében, mely ténynek nem sok köze van a gondolkodáshoz? De nem mondott semmit, várta Léda válaszát, amelyre tudta, hogy talán egy egész délutánon keresztül kell várnia, ám nem aggódott, volt ideje, akkoriban Korompaynak tengernyi ideje volt női válaszokra várni.
- Nem lehet tudni – felelte végül Léda, röpke másfél órás hallgatás után – Nem lehet tudni, mire gondolnak a nők. Tudod, mit, Korompay? – mondta és mélyen Korompay szemébe nézett azokkal a szemekkel, amelyek annyi szőrös, magas és erős férfi határozott tekintetét tették már határozatlanná – Tudod, mit? Kérdezd meg őket. Kérdezd meg a nőket. Minden nőt. Kérdezd meg már végre a nőket. Tegyél végre úgy, mint aki képes bármit is tenni, ha teszem azt kérdése van, fölteszi. És megtudja a választ, nem pedig kardigánokon és mustároscsirke-recepteken tűnődik, míg a világ világ. Eridj, Korompay, szedd össze magad. A kávédat ma én fizetem. – mondta Léda ellentmondást nem tűrő hangon, és Korompay pontosan tudta, hogy aznap többet nem áll vele szóba, így aztán indult, és dehogy merte azt felelni Lédának, hogy hiszen éppen most tette föl ezt a kérdést egy nőnek.
