1.
Hogy ilyet ne is kérjen tőle. Ez föl sem merülhet. Nem és nem. Egyáltalán hogy jut eszébe. Merthogy tanúja volt. Na de minek is? Nem volt ő tanúja semminek. Ő csak elutazott velük. Ha tudta volna. Nem azt, hogy majd ilyet kér tőle. Hanem, hogy ez lesz. Ez lesz belőle. Miből is? Az útból? Nem, nem csak az útból. Abból csak úgy nem lehet. Hogy miből hát? Azt nem az ő dolga tudni. Ő csak egy festő. De ne kérje, tényleg ne. Ő mindkettőjüket, ha nem is egyformán, de nagyjából mégiscsak. Persze, ő a barátja. A legjobb. Na de ő meg a barátja felesége. A legjobb barátjáé. És ő ezt nem tudja elfogadni amúgy sem. Neki más a dolga. Ő nem tanúja semminek. Vagyis mindennek a tanúja, a szemtanúja. Ez az ő lényege. Nézni, látni, visszaadni. Amilyen a világ. De hogy ilyen? Nem, ezt ő nem. Hiszen a házassági tanújuk sem ő volt. Akkor most miért? Amikor a várban, a házasságkötő teremben nézte őket, akkor is csak az jutott eszébe, mennyire mások, és mégis. Mennyire mások. Vagy mégsem. Nézte őket, ahogy bevonultak arra a dzsesszesített cigányzenére, a barátja a bohém kendőjében, mintha nem is tanár lenne, hanem valami elfuserált művész, akinek nem elég, hogy az, hanem még az öltözetével is jelezni akarja, a barátja felesége, vagyis aki pár perc múlva a felesége lett, pedig abban a mesésen fehér ruhakölteményében, ami kicsit túl fehér volt és túl mesés, mintha ő is túlhangsúlyozott volna vele valamit, valamit, amit talán hangsúlyozni sem kéne, nemhogy túl, de persze így is szép volt, nagyon szép, mikor nem volt az? Akkor döntötte el, ott fenn a várban, hogy egyszer majd lefesti őket, de persze nem esküvői ruhában, ott döntötte el, mert akkor tényleg tanúja volt valaminek, a szó valódi értelmében, nem holmi aláíró bohócként, hanem szemtanúként, olyan szem birtokosaként, mely szem, ahogy a közhely mondja, nemcsak néz, de lát is, mert ő tényleg látott, ott fenn a várban is, aztán a lagzin, ami már lent zajlott, lent a városban, sőt még lejjebb, egy pincehelyiségben, de aztán később is, amikor az évek során több-kevesebb rendszerességgel eljárt hozzájuk, vacsorákra, vagy találkozni ilyen-olyan vendéglőkben, ilyen-olyan sörözőkben, no meg a nagy tó partján, ott fenn a hegytetőn, ahol a barátja háza volt, vagyis a barátja nagyapjáé, akit ő már nem ismert, csak a barátja történeteiből, vagyis a nagypapa történeteiből, amiket a barát tovább mesélt, mintha a nagyapja nem is lett volna más, mint egy életre kelt, majd porába hullt történetfüzér, amely azonban pont hogy ellene szólt ennek a porba hullásnak, mert azt mutatta, hogy annyi az ember, amennyi történet marad belőle, márpedig a nagypapából, a barátja nagyapjából maradt jócskán, s így a nagypapa is maradt, ottmaradt a barátja szavaiban, no meg a hegytetőn lévő ház ámbitusán, egy fonott nádkarosszékben, ott látta ő is, mert annyira kitaposott, kiült, kibeszélt helye volt ott a nagypapának, de látta őket, a barátját s a barátja feleségét másutt is, volt, hogy mindenütt, amikor egy-egy találkozás után nagyon erősnek érezte a késztetést, hogy megfesse őket, a baráti házaspárt, de nem csak azt, nem is elsősorban azt, hanem két embert, akik valahogy összekerültek, talán sorsszerűen, de ő, a festő nem hitt a sorsban, ő csak a szemének hitt, a szemének, amely látta a barátait, de látta a nagypapát is, és látott sok mindent, tényeket, de a tények sokféle lehetséges változatát is, a tényt, hogy ez a két barátja, a nő és a férfi együtt vannak, de a tény lehetőségét is, hogy nincsenek együtt, nemcsak nem lesznek, hanem már most sincsenek, mert olyan hihetetlen diszharmónia választotta szét őket, legalább olyan hihetetlen, amennyire hihetetlen harmónia egyszersmind összetartotta, férfi és nő voltak számára, a férfi-nő kapcsolat minden vonzásával és taszításával, és olyankor, az ilyen találkozások után már-már vette az ecsetet, hogy vászonra kenje nem a két barátot, hanem a Nőt és a Férfit, az első, az örök emberpárt, s nem is azért, mert megígérte egyszer nekik, egy felelőtlen pillanatában, hanem mert olyankor nem voltak többé számára barát és barátnő, hanem két tökéletes motívum, alakok a tájban, ám aztán valami mindig közbejött, talán a szeretet, ez az ócska kényszer, mely néha a festő kezét is remegőssé teszi, hályogot von a szemére, talán ez, talán más, talán a tiltás, hogy olyat festene meg önkéntelenül, amit nem szabad, mert ahogy Isten nevét a hívő hiába nem veheti, úgy a festőnek is csak végszükség, végső kényszer esetén szabad megfestenie bizonyos dolgokat, motívumot csinálni a barátaiból, akik nem modellek, hanem barátok, házaspár, mely ki tudja meddig lesz az, de semmiképpen sem egy festményről kéne megtudniuk, mennyire azok még vagy már mennyire nem, vagy talán mégis így kéne lennie, de ezt ő, a festő, képtelen volt felvállalni, nem tudta megfesteni a képet, a kép ígéret maradt, örök ígéret a lehetőségek falán, s így aztán ő, aki még megfesteni sem volt hajlandó, ugyan már hogyan vállalhatná, hogy kézírásával hitelesíti egy házasság kudarcát?
Ezt gondolta a festő, de mondani annyit mondott csak a barátjának:
- Kérlek, ne. Ne kívánd tőlem.
Ennyit mondott csak, és másról kezdett beszélni, mintha másról beszélni szabad volna, csak festeni, megfesteni nem szabadna bármit.