8.
A városon kívül, Havasvölgy utolsó házain is túl, Nagykocsi község határában van egy vadvirágos rét. Ezen a réten Kollarik, aki a kutyát leginkább csak kutyaszar formájában elviselő belvárosi értelmiségi volt, egyszer kutyát sétáltatott egy idilli, tavaszi délutánon egy férfi és egy nő társaságában. A nő a felesége volt (az első), a férfi pedig Kollarik első feleségének (aki ily módon a férfi harmadik vagy negyedik felesége lett) a második férje – pontosabban a jövendőbeli második férje. Mielőtt azonban elvesznénk a házassági viszonyok meglehetősen szövevényes, ám annál banálisabb útvesztőjében, tisztázzuk, hogy azon a bizonyos délutánon minderről szó nem volt. Nem volt szó másról, mint a kölcsönös bizalom és megértés jegyében lezajlott kutyasétáltatás idilljéről, melynek során Kollarik, talán életében először és utoljára, még egy bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábúval is bensőséges kapcsolatba került. Aztán az idill, amelyről utólag kiderült, hogy nem csak Kollarik és a bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábú kapcsolatára volt gyümölcsöző hatással, nem sokkal később egy sajátságos leánykérésbe torkollott a hatalmas belvárosi lakásban, melynek során Kollariknak a saját felesége házasságára kellett áldását adnia, noha ezt az áldást nem is nagyon kérték tőle.
Most azonban nem a vadvirágos rétre tartott, hanem a nagymamához, vagyis a havasvölgyi villamos-végállomáson Nagykocsi helyett Remetemagdolna irányában ült buszra, majd leszállt a ligetes templomkertnél, a jegenyefasoron keresztül besétált a kegytemplomhoz, aztán mellette továbbhaladva hamarosan a pedagógusotthonhoz ért. Az otthon vöröstéglás, angol bentlakásos iskolákra emlékeztető épületét drótkerítés és rácsos kapu választotta el a külvilágtól. Kollarik jól ismerte a kapukódot („Trianon!”, súgta meg neki annak idején cinkos hunyorítással az egyik ápolónő, majd az értetlen tekintetre kissé türelmetlenül tette hozzá: „Jaj, hát 1920…”), így beütve a számkombinációt, máris beléphetett. Fölment az emeletre, jobbra fordult, majd amikor már-már a nagymama ajtajához ért, belerohant Böbe babába. Pedig tudta, hogy figyelnie kéne erre, és máskor figyelt is, mindig egy indián felderítő körültekintésével járt el, hogy Böbe babát elkerülje, de most valahogy kiment a fejéből. És ez hiba volt, nagy hiba. Böbe babával ugyanis vigyázni kellett. Böbe baba a nagymamánál alig volt fiatalabb, mégis mindenki Böbe babának hívta, mert senki sem tudta a valódi nevét, már ha volt neki egyáltalán, ez a Böbe baba viszont valamiért ráragadt. Talán mert volt benne valami határozottan böbebabás, talán mert mindig mazsolát keresett a reggelihez kiosztott kenyérben, ki tudja. Böbe baba sem tudta, bár ez nem meglepő, minthogy ő semmit sem tudott, vagy ha igen, jól palástolta. Ő volt a nagymama szobatársa az első időkben, amíg Kollarik anyjának nem sikerült átrakatnia a nagymamát egy időközben megüresedett egyszemélyes szobába, így Böbe baba új szobatársat kapott. Böbe babának nem volt senkije, vagy legalábbis az a valakije, aki elhelyezte őt a szállón, a havi ellátási díj átutalásán kívül nem foglalkozott vele. Talán ezért, talán nem, Böbe baba mindent elvett, ami megtetszett neki. Így vett el mindent a nagymamától, amit az első időkben Kollarik anyja vitt neki, így egy idő után Kollarik anyja duplán vásárolt mindig mindent, hogy a nagymamának valami maradjon, de csak annyit ért el, hogy Böbe Baba attól kezdve mindent duplán gyűjtött be. A helyzet – legalábbis a nagymama helyzete - aztán megoldódott, amikor a nagymama saját szobába került, Böbe Baba pedig olyan szobatársat kapott egy szélütött asszony személyében, akit szintén nem látogatott senki, így nem volt mit elvenni tőle. Attól fogva Böbe baba mindig a folyosón kóválygott, és onnan gyűjtött be minden begyűjthetőt, ha pedig meglátott egy látogatót, odament hozzá, és tőle próbált meg szerezni valamit, és ilyenkor hosszas közelharc árán lehetett csak szabadulni tőle. Kollarik viszont irtózott bármiféle közelharctól, így mindent megtett azért, hogy valahogy kicselezze Böbe babát. Ez nem volt könnyű, de többnyire sikerült. Ezúttal azonban elkalandozott a figyelme, túlságosan lekötötték talán a metróban és a Moszkva Kálmán téren átéltek, így mire észbe kaphatott volna, már Böbe baba karmai között vergődött.
„Csókolom”, dadogta hirtelen zavarában Kollarik. Böbe baba nem mondott semmit, miként általában nem mondott semmit, viszont annál határozottabban nyúlkált Kollarik válltáskája felé, amelyben – mintha megérezte volna – több doboz gyümölcslé volt a nagymamának. Kollarik pánikba esett. Nem is annyira a gyümölcsleveket féltette, mint inkább teljesen abszurdnak tűnt számára, hogy bornírt télapóként ajándékot osszon ennek a szerencsétlen sorsú teremtménynek, és aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaváltozzék egyszerű Piroskává, aki látogatóba jött a nagyanyjához. Ám abban a pillanatban, mint egy jól szerkesztett dráma tetőpontján, hirtelen új látogató, egy megbízható külsejű asszonyság jelent meg a folyosó végén, ami elterelte Böbe baba figyelmét, és Kollarik kihasználva az adódó lehetőséget, besurrant a nagymama ajtaján.
