10.

A nagymama mesélt. Nem volt pontosan kivehető minden részlet, és főként az összefüggés hiányzott, az előzmények, amelyeket a nagymama már elmondott, vagy amelyek egyáltalán nem voltak, mert a nagymama az utolsó időkben, mint vérbeli mesélőhöz illik, általában a dolgok közepébe vágva indította a történeteit. De annyi kivehető volt, hogy Zoli bácsiról van szó, a nagymama történeteinek örök hőséről. Zoli bácsi talán tíz évvel is fiatalabb lehetett a nagymamánál, vagy ki tudja, kortalanul volt öreg ő is, és elég rozoga, de azért kevésbé, mint a nagymama, aki azonban következetesen bácsizta Zoli bácsit, nyilván az ápolónőktől átvett kifejezésmóddal. Zoli bácsi megérte a pénzét, állandóan ott lógott a női szinten, csapta a szelet az ott lakóknak (szerencsére elég komótosan, nehogy valakit is feldöntsön az a szél), ami azonban meglehetősen sajátos formában nyilvánult meg. Visszatérő motívuma volt a nagymama Zoli bácsi-sztorijainak, hogy állandóan húzogatja a nadrágját, mintha az legalábbis örökös lekívánkozási kényszerben lógna rajta. A nagymama ezt némi rosszallással adta mindig elő, de csak annyira, mint egy középső csoportos Júlia az óvoda Rómeójáról, aki mindennap többször is meghúzza a copfját. A nagymama rosszallásában állandóan ott rejlett valami cinkos hunyorítás, amelyből kiviláglott, hogy Zoli bácsi talán nem is annyira elvetemült gonosztevő. Legzavarosabb kalandjuk például, amelyben a nagymama éppen a folyosó végi közös vécén ült, Zoli bácsi pedig az ajtót nyitogatta, míg végül a nagymama jól rá nem csapta a kezére, egyértelműen kettejük kapcsolatának freudi mélységeiről árulkodott.

            Most azonban, ahogy Kollarik a nagymama szájához hajolva fülelt, úgy tűnt, hogy a történet Zoli bácsija nem Zoli bácsi. Vagy nem csak ő. Hogy ő, de még valaki más is. Mert a történetben a nagymama épp a folyosón mendegélt, amely azonban nem az otthon folyosója volt, hanem a hatalmas belvárosi lakás végtelen előszobája, és a vécét kereste, mint az utolsó időben egyedüli úti célját, de nem találta, sehol sem lelte, és ahogy botorkált, egyszer csak szembe találkozott Zoli bácsival, aki azonban a nagypapa volt. Kollarik ezt nem értette teljesen, hiába hajolt még közelebb, nem a hallási viszonyokban volt a hiba, a nagymama egyértelműen azt ismételgette, hogy Zoli bácsi volt a nagypapa. És aztán nem volt más, mint a sötétség. És a nagymama elhallgatott. Kollarik pedig, aki továbbra sem értette az egészet, bár abban sem volt bizonyos, kellene-e bármit is értenie, arra gondolt: „milyen sötétség?”, és már majdnem ki is bukott a száján: „Nagyi, milyen sötétség?”, ám abban a pillanatban világosság gyúlt az agyában. Hogy a nagymama azt mesélte, hogyan esett el. Ezért odahajolt, és megfogta a kezét. Mire a nagymama tisztán és érthetően azt mondta: „El kell válnod tőle.” És ebből Kollarik számára egyértelművé vált, hogy tudja, ki fogta meg a kezét.

             „El kell válnod tőle, Kokó…”, mondta a nagymama, és Kollariknak egy pillanatra elege lett az egészből. „Ez nem igaz,”, gondolta magában, „már megint kezdi…”. Aztán elszégyellte magát a gondolataiért, és kijavította (már ha lehet kijavítani gondolatot): „Istenem! Drágám! Valami mást, kérlek…”. Mert a nagymama egy ideje folyton azt emlegette, hogy el kéne válnia az első feleségétől egyházilag, sőt egyszer már le is akarta neki diktálni a levelet, amelyet írnia kéne az illetékes egyházmegye fejének: „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Atya!”, így kezdődött a levél, a folytatását viszont nem ismerte Kollarik, mert miután ez elhangzott, az agya pihenő üzemmódba kapcsolt. Aztán annyit felelt mindig: „Persze, Nagyi, majd elválok”, és arra gondolt, egyszer a nagymama is csak leszáll erről a témáról. De nem szállt le. A leváratlanabb pillanatokban kezdte újra, amikor pedig elvben teljesen másról volt szó – márpedig ha Kollarikon múlott, mindig másról volt.

            „El kell válnod attól a nőtől”, ismételte a nagymama, és akkor Kollarik arra a nőre gondolt, aki évekig volt becézett keresztnév a nagymama számára, és ezen még el is mosolyodott volna magában, ha nem tudta volna pontosan, hogy az a nő kizárólag miatta lett az a nő a nagymama nyelvhasználatában. És akkor hirtelen elfogyott az ereje. Hogy neki ez sok. Nem elég, hogy a nagymama állandóan elesik, és ebben, ebben a rozogaságában az életkori sajátosságon túl talán neki is van némi szerepe – hanem még ez is. Ez a pokolba vezetően jó szándékú érzelmi zsarolás. Mert a nagymama egy angyal. De egy hihetetlenül makacs angyal. És ez ellen nincsen fegyver. „Persze, Nagyi, majd elválok…”, sóhajtotta nem túl feltűnően, és akkor hirtelen az jutott eszébe, hogy ez a „persze, majd” már nem egészen ugyanaz a „persze, majd”, mint néhány hónapja. Hogy az állandóan eső és magától föl nem kelő nagymama mérhetetlen ereje lassan felőrli az övét. Lassú Nagyi Kokót mos.

            Ezért aztán odahajolt a nagymamához, megcsókolta a homlokát, és fölállt az ágy széléről. Odalépett az ablakhoz, azonnal megtalálta a redőny zsinórját, és néhány határozott mozdulattal felhúzta. „Most mennem kell, Nagyi”, mondta, „Vigyázz magadra, és ne zolibácsizz nekem ész nélkül”, de a végét már csak halkan tette hozzá. És kiment a szobából, hogy szóljon egy ápolónőnek, mert már sietnie kellett, hiszen délre vissza kellett érnie a városba, az iskolába.