A szervező előre megmondta, hogy kevesen lesznek. Mentegetőzött is, hogy ilyen helyre akarja meghívni Álomkórászt, de hát nincs neki más, ha nem vállalja, megérti, nem sértődik meg. A nagykocsi kultúrház nem vonz sokakat. Messzire van a belvárostól, inkább csak a helyiek látogatják. Szóval, ha nem, hát nem. Álomkórász azonban rögtön igent mondott. Hát hol máshol, mint Nagykocsiban. Épp azért, mert kiesik. Mert messze van a belvárostól. Annak idején is messze volt. Sok időbe tellett odaérni. Sok időbe tellett, amíg sikerült mondatokba írni azt az utazást. Nem akart beleférni egyetlen rendes mondatba sem, lepergette magáról a szavakat, mint vízhatlan cipő az esőt. Aztán valahogy mégis belepréselte. És egyszerre ott volt. Nagykocsi. Csak le kellett szállni a buszról, megtalálni a házat, becsöngetni. Hát most is megtalálja majd. A kultúrházat, ahol felolvashat a regényéből. Ha kevesen lesznek, akkor annyinak. Valahogy stílszerű is. Álomkórász nem a tömegeké.

            Arra azért ő sem számított, hogy senki sem lesz. Ült a színpadon, nézte az üres széksorokat, és hallgatta a szervező sopánkodását. Hogy ilyen még nem volt. Pedig hirdették a helyi újságban is. Álomkórász meg csak ült, kezében a könyvvel, és néha dünnyögött valami nyugtatót. Hogy ugyan már. Semmi az egész. Jót tett a kirándulás. Ha más nem, már az megérte, hogy látta ezt a kedves kultúrházat. Ahol ilyen szép nagy terem van, ennyi székkel. Ült dünnyögött, és azon gondolkodott, mennyi idő után illik felállni. Tíz perc, húsz perc? Hazafelé bedob egy unicumot. Vagy kettőt. Otthon meg olvas majd valamit. Mondjuk Krúdyt. Szigorúan magának.

            Akkor nyílt az ajtó. Nyikorogva nyílt, ahogy a hatásvadász filmekben szokás, és olyan lassan is, nőjön csak a feszültség, minél később derüljön ki, áll-e bárki is az ajtó mögött. Aztán bejött egy ember. Majd még egy. Egy férfi jött be, meg egy nő. Egy kövér, öreg pasas, botra támaszkodva, és egy középkorú nő, ősz hajjal. Fogalmazzunk úgy, hogy egy nő, akiről Álomkórász az ősz haja ellenére is tudta, hogy középkorú. Vele egyidős. Hát igen, gondolta. Ide kellett jönnöm, Nagykocsiba, hogy megtaláljam. Ha már annak idején nem találtam. Igaz, akkor nem is akartam. Nem fért volna bele egyetlen mondatba sem. Hát most itt van, mondat nélkül. Vagyis az a mondat, hogy itt van. Itt vannak.

            Álomkórász nézte Országházit és az első feleségét, és arra gondolt, hogy ez tényleg stílszerű. Kinek másnak olvasson fel, ha nem nekik. A róluk szóló részt. Erre gondolt, és mozdulatlanul ült a színpadon. Még a könyvet sem nyitotta ki.

            Álomkórász első felesége és Országházi odaballagtak a színpadhoz, majd leültek az első sorba. Országházi némi segítséggel, de ahogy elhelyezkedett, már diadalittasan föl is nézett a színpadra. Álomkórászra. Na, mi van, kisapám? Kinek van tolószéke? Ezt mondta ez a pillantás, de maga Országházi nem mondott semmit. Vagyis csak annyit, némi hatásszünet után, hogy na, akkor kezdhetjük. Halljuk azt a regényt. Ám akkor megint nyílt az ajtó.

            Egymás után jöttek be. Álomkórász nem ismerte fel őket azonnal, vagyis nem akarta őket felismerni. Arra gondolt, hogy nem. Annyiszor elmagyarázta már kocsmákban, regényekben, tantermekben, hogy ez nem így működik, hogy ő maga is elhitte. Hogy van a fikció, és akkor az tényleg az. A valóság az más. A valóságban szerelmes lesz az ember, aztán elhagyják, vagy ő hagy el, bár ez valamivel ritkább, no de épp azért van a fikció, hogy ott aztán bármi megtörténhessen. Mint a valóságban, ahol bármi megtörténhet. Na jó, de nem úgy. Például a nagypapa meghal, de attól kezdve állandóan ott csámborog a nagy belvárosi lakás előszobájában. A nagymama meg ott ül az ágya szélén. Holott már ő is halott. Ez a fikció. Meg az a fikció, hogy mindenkire rá lehet ismerni, és mégsem ő az. És erre most nyílt az ajtó, Nagykocsiban, az író-olvasó találkozón, és besétált a nagypapa. Mintha csak a nagykocsi kultúrház előadóterme egy belvárosi lakás előszobája lenne, ahol az ember vécére botorkál. Bebotozott a nagypapa, mert ő is bottal jött, mintha Országházi közeli hozzátartozója lenne, de rá sem nézett Országházira, hanem leült az egyik székre, és a füléhez tette a kezét, mint aki hallgatózik. Igaz, ami igaz, a nagypapa mindig is kicsit süket volt.

            Aztán becsoszogott a nagymama is, járókeretet tolva maga előtt, Lidi néni kíséretében, és akkor Álomkórásznak eszébe villant, hogy azt a bizonyos részt, a kukkolásról, ahol Lidi néni pinájáról van szó, azt mégiscsak ki kéne hagynia a felolvasásból. Azt mégsem lehet, gondolta, és már azon töprengett, hogy esetleg átírja fejben, mondjuk nemi szervre, vagy mondjuk metaforikusan nagy sötétlő erdőre, bármilyen közhelyes is. No de attól még Lidi néni ott marad!, villant az eszébe, csak nem mutogathatom itt pucér alsótesttel, kihagyom az egész részt.

            Álomkórász nézte a termet, látta, hogy szépen lassan megteltek a széksorok, ott volt már János bácsi, Ernő, a vásárhelyi püspök és Tóni is. De rajtuk kívül is mindenki, akiről csak egy félmondat vagy akár szó is papírra, pontosabban monitorra került annak idején. Egy valaki nem volt csak ott, de Álomkórász sejtette, hogy miért nem. Késik. Természetes, hogy késik. Majd csak a második felvonásra érkezik, nem véletlen, hogy a regényben is övé a második rész. Erre gondolt Álomkórász, kinyitotta a könyvét, és lassan, de határozottan olvasni kezdett. Ám érdekes módon nem egy májusi reggelről olvasott, amikor a nagymamához kellett indulnia az idősek otthonába, hanem egy márciusi estéről, amikor Nagykocsiban ült a színpadon, nézte mindazokat az embereket, akikből a fantáziája lám mégis csak valóságos személyeket teremtett, és belevágott egy történetbe, amelyről még nem tudta, hogy hova vezet.