A negyvenéves férfi egyszer nagyon megéhezett.
Különös étvágy volt ez, amelyet megelőzött több hét még különösebb étvágytalansága. Hetekig nem evett, jó pár kilót leadott, ám hogy ennek mi volt az oka, arra ne térjünk most ki. De, térjünk! Oka volt az élelmiszerekbe vetett bizalmának megrendülése. Mindaddig, élete negyven éve folyamán, abban a hitben élt, hogy az étel álom (a kifejezést először egy közeli barátjától hallotta, aki a nagy folyó egyik partján elvonultan élt – de azt megelőzően, a kifejezéstől függetlenül is sejtette ezt az összefüggést), mely egy egyéni olvasatú álmoskönyv szerint válaszol az élet kérdéseire. Azt gondolta tehát a negyvenéves férfi, hogy ha pacalpörköltet készít (igazán emberpróbáló feladat!), kapcsolatot létesít a nagyapjával, aki –saját bevallása szerint - ennek a különös eledelnek a felfedezője volt az országban. Ha viszont megsüti azt a finoman omlós vaníliás kiflit, melynek tésztáját a darált mandula teszi ízesebbé és porhanyósabbá (és amelyet nem volt képes megsütni, mert sütni nem tudott), akkor a nagyanyjával kommunikál majd, aki ennek a sütemények utolérhetetlen tudora volt. De ugyanígy hitt az aranyló húsleves elkészítésének mágiájában, amelyben a különböző marha- és csirkehús darabok a válogatott leveszöldségekkel, kétféle répával, kalarábéval, zellergumóval, hagymák, vagyis vörös-, fok- és póré- választékával elvegyülve, lassú tűzön fődögélve olyan mágikus kapcsolatba lépnek, amely valamely szakrális másikvilágot valósít meg a földi keretek között. Vagy a vágott savanyú káposztával összerakott megfelelő fajtájú disznóhús megeleveníti azokat a disznótorokat, amikor, a régi zord januárok folyamán, egy messzi kis falucskában, egy-két napra olyan érzése támadhatott az embernek (= a negyvenéves férfi), hogy az életnek mintha valami határozott értelme is volna. És így volt még sok-sok étellel, amelyek mind életének egyéni liturgia szerint zajló jellegéhez járultak hozzá.
Ám az élelmiszerekbe vetett bizalom, vagy még inkább az élet liturgikus jellegébe vetett hit megrendült, mi több talán össze is omlott ezekben a hetekben. Hogy mi volt ennek az oka, ne feszegessük. De! Több oka is lehetett, de leginkább talán test és lélek bonyolult összefüggésrendszere okolható mindezért, vagyis az a tény, amikor a test, az ostoba!, közvetlen módon reagál a lélek rezdüléseire. (Pedig mennyivel egyszerűbb volna, ha menne mindkettő a maga útján, a lélek hagyná békén a testet, elfüstölögne magában, már ha tud a lélek füstölögni, a test pedig tenné a maga egyszerű dolgát, enne, inna, aludna, működne rendesen, nem pedig szolgamód hajbókolna a lélek szeszélyes kívánságai előtt.) Ezt tette most is: a léleknek nyűgje támadt, az ételeket többé nem álomnak, hanem puszta materiális valóságdaraboknak kezdte tekinteni, amelyeknek nincs más célja, mint működtetni a testet, márpedig a test működtetése olyan alacsonyrendűen funkcionális feladat, aminek nem szabad holmi liturgikus feneket keríteni (már ha van a liturgiának tompora), s így aztán a lélek egy időre, néhány hétre legalábbis beszüntette az evést, a test pedig, a rabszolga, követte. Na, nem teljesen, néha fellázadt, némi tápanyagra volt szüksége, ám tápanyag és liturgikus jelleg igen messze állnak egymástól.
Ez zajlott hetekig. És aztán egyszer csak, a maga számára is teljesen váratlanul, a negyvenéves férfi megéhezett. Méghozzá különös módon éhezett meg, az éjszaka kellős közepén. Arra ébredt, hogy meg tudna enni egy fél disznót, de mindenképpen kolbász formájában tudná megenni, talán azért, mert a nagyapjának, ifjúságában, amikor szegény volt, az volt a vágya, ha nyer a lottón, vesz egy kiló kolbászt és egy ültő helyében megeszi, de aztán, bár nem nyert a lottón, amikor anyagilag odajutott, hogy bármikor tudott volna már venni egy kiló kolbászt, elment tőle a gusztusa. De nem a negyvenéves férfié! Akkora gusztusa támadt a kolbászra, hogy kipattantak a szemei, ő maga pedig az ágyból, papucsot húzott, köntösbe bújt, és kiviharzott a konyhába, ahol fél testével bebújt a hűtőbe, és még arra sem volt ereje, hogy kijöjjön onnét, csak falta, falta az ott talált gyulai kolbászt.
Ám mindez nem volt elég! Megszomjazott a kolbászra, és elgondolkodott, mit ihatna. És akkor, még mindig fél testtel a hűtőben, megpillantott egy doboz kólát, ami régről maradhatott ott, nyilván ott felejtette valaki, mert a negyvenéves férfi gyűlölte a kólát. És most, mégis, ki tudja, miért, egyszerre megkívánta. Ellenállhatatlan vágyat érzett rá! Megragadta a dobozt, feltépte a zárját, és egy hajtásra magába döntötte az émelyítően édes italt. Ez még hagyján: de úgy érezte, hogy soha ilyen jót még nem ivott! „Mi van velem?”, gondolta a negyvenéves férfi, „még a végén a gumicukrot is megkívánom?” És akkor eszébe jutott, hogy az egyik szobában, egy kosárkában van egy bontott zacskó gumicukor, amit ugyanaz a valaki hagyott itt, aki a kólát. Egy szempillantás alatt tudta maga mögött a konyhát, már a szobában is volt, kezében a feltépett zacskóval, és tömte, tömte magába a kandírozott hernyókra emlékeztető édességet. Amikor a zacskó kiürült, egyszerre eltelt a negyvenéves férfi. Nem mintha nem tudott volna enni még egy kis chipset, de az nem volt a háznál, úgy látszik az illető, aki a kolbászt, a kólát és a gumicukrot itt hagyta, távozása előtt az utolsó chipsadagot is felfalta. „Na, mindegy”, gondolta a negyvenéves férfi, „ez is több a semminél, valamelyest jobban vagyok, most már mehetek vissza aludni.” De mielőtt álomba merült volna, a paprikás krumpli járt az eszében, amit majd reggelire főz magának, és amelyet afféle utolsó vacsoraként kanalaztak annak idején kettesben, valakivel, aki aztán elment, és egy darab kolbászt, egy doboz kólát és egy felbontott zacskójú gumicukrot hagyott maga után.
