A negyvenéves férfi vett egy lovat.
A fővárostól nem messzire vette, ahol volt egy lovarda, és hallotta egy barátjától, hogy lesántult az egyik ló. „És akkor mi lesz vele?”, kérdezte a maga számára is érthetetlenül, hiszen nem érdekelték a lovak. („A lovak talán nem. De a sánta lovak már igen? Nem értem.”) „Mi lenne? Lelövik.”, mondta a barát szenvtelenül, afféle praktikus ember, csúcsmenedzser, régről ismerték egymást, még a seregből. Azóta sok víz lefolyt a különböző folyókon, s ők mind ritkábban léptek e folyók közül bármely azonosba, de valami, valami régi levakarhatatlan összekötötte őket. Egykori bajtársiasság, vagy mi a túró, a régi szép vietnami napok. „Lelövik, lesz belőle kolbász. Sánta ló, nincs mit vele tenni, neki is jobb lesz.” „Aha”, gondolta a negyvenéves férfi, „persze, jobb lesz neki. Feltétlenül. Hisz már nem tud futni, semmit nem tud, amit egy lónak tudnia kell, sánta. Ez olyan, mint egy madár szárny nélkül. Mint a férfi nő nélkül. Minden elhagyott férfit agyon kéne lőni. A kurva anyját az egész álszent társadalomnak.” De mondani csak annyit mondott: „Megveszem.”
„Micsoda?!”,nézett rá a barátja, „Hülye vagy? Minek? Nem teszel jót vele, bazmeg. Azt te csak hiszed. Egy sánta ló semmire se jó, s ha semmire se jó, neki se jó semmi. Te meg mit kezdesz majd vele? Kijársz gondozni? Nem is értesz a lovakhoz. Tudod, mekkora költség egy ló? Nincs is annyi pénzed, hogy megvedd, és aztán tárold.”
„Veszek föl hitelt”, mondta a negyvenéves férfi, „Úgyse vettem még. Lakásra, autóra, nőre nekem nem kell, jó lesz sánta lóra.” És hitelt vett fel, és megvette a sánta lovat. Illetve nem is ő vette meg. A hitelből egy embert is megfizetett, aki kiment a lovardába, alkudott a lóra, és megvette. Aztán kifizette előre egy évre a tartását. Aztán visszajött a városba, a negyvenéves férfihoz, beszámolt neki mindenről, majd elvette a fizetségét, és távozott. Csak azt nem mondta meg, hol van a lovarda, hol van a ló. Igaz, ezt a negyvenéves férfi sem kérdezte.
Ült a negyvenéves férfi a lakásában, és arra gondolt, hogy van egy lova. Sánta, de az övé. Valahol van, etetik, tartják, de az övé. Bármikor vehet egy puskát, a hitelből még futja, kimehet hozzá, és agyonlőheti személyesen. Elvégre akkor tenne jót neki, a sánta lónak, akinek már semmire se jó az élete. De nem fogja megtenni, nem fog venni puskát, bár a hitelből futná, és nem fog kimenni a lovardába. Már csak azért sem, mert azt sem tudja, hol van. Még jó, hogy nem kérdezte meg az embert, aki a lóvásárt intézte. Így nem fogja agyonlőni a lovát, hanem megmarad neki, neki, aki nem ért a lovakhoz, nem is érdeklik a lovak, marad egy lova, egy sánta, de aki él és az övé.
