A negyvenéves férfi elutazott Krakkóba.
Nem egyedül ment, útitárssal ment, méghozzá nőnemű útitárssal. Valakivel, aki akkoriban közel állt hozzá, oly közel, hogy még a kezét is megkérte. (Ha kíváncsi vagy rá, blogolvasó, miként kérte meg, olvasd el az Eljegyzés című szöveget [http://kollarik.blog.hu/2012/02/28/szerelem_1742], s ha arra is kíváncsi vagy, mi lett a lánykérés eredménye, kövesd figyelemmel a negyvenéves férfi kalandjait.) Ám ezalatt az út alatt, az éjszakai vonatutazás során - amelyet hálókocsiban tettek meg -, talán annak mintájára, ahogy a mozdony falta a kilométereket, s mind távolabb került tőlük szülővárosuk, s mind közelebb hozzájuk az idegen, ám csábító képzeteket magában hordozó történelmi nagyváros, ahol a Főtéren élő jazzt lehet hallgatni a negyvenéves férfi keresztapja szerint, és a Posztóház, valamint a Mária-templom együttese amúgy is olyan, mintha készen pottyantották volna oda az égi műhelyekből, nem beszélve a várról és a katedrálisról, ők mégis a végtelennek tűnő éjszakai utazás során messze kerültek, legalábbis messzebb kerültek egymástól. Van valami egy ilyen éjszakai vonatútban, ami vagy egymáshoz présel két embert, vagy közéjük áll, mintha a vonat, a rázkódó fekhely, a lehetőség, hogy útitársuk akad, s annak rémképe, hogy átalusszák a megérkezést (holott célállomásuk végállomás), szóval mindez mintha odaférkőzne a két ember közé, mint egy illetéktelen harmadik fél, aki esélyt lát a maga számára ebben a zűrös helyzetben.
Holott nem kellett volna a helyzetnek zűrösnek lennie, hiszen nincs magával ragadóbb, mint egy éjszakai vonatút, amikor a szerelvény ringatózik, mint hajó a nyílt tengeren, és egy ismeretlenül ismerős cél felé tart az utazóval, mely cél az óvatos kalandot rejti magában. Márpedig a negyvenéves férfi ilyen volt, óvatos kalandor, aki szívesen indul ismeretlen világtájak felfedezésére, ám papucsát és fogkeféjét mindig gondosan magához veszi, mert fél a felfázástól és a fogszuvasodástól. És ezúttal is félt, de legalábbis tartott valamitől. Hogy mitől, maga sem tudta, de ez elég volt ahhoz, hogy az utazás varázsát kínlódássá változtassa számára. Amit persze a hozzá közel (majd az út során valamivel távolabb) álló, pontosabban a hálókocsiban fekvő nőnemű lény, érzékeny receptoraival azonnal megérzett. Nem történt köztük semmi, csak épp ez volt a baj, az utazás sem történt meg bennük. Így amikor hajnalban befutottak a sötét pályaudvarra, úgy szálltak le a vonatról, mint két elítélt, akiket leverhetetlen rablánc fűz egymáshoz.
Ott álltak ennek az idegen nagyvárosnak az állomása előtt, térképpel a kezükben, és semmihez nem volt kedvük. A szállásukat csak órákkal később foglalhatták el, s a nyirkos levegő sem hozta hozzájuk közelebb a Főtér látnivalóit. Aztán csak elindultak. Hosszan caplattak a külvárosi utcákon, amelyeknek semmilyen jellege nem volt, pontosabban ilyen jellege volt, semmilyen, „remek”, gondolta a negyvenéves férfi, „ezért érdemes volt ide jönni”. Végül mégis elérték a történelmi városfalakat, de velük, vagy inkább bennük még akkor sem történt meg semmi. Már a Főtér szélénél jártak, már föltűnt a Posztóház épülete, amely azonban számukra ne volt több egyszerű monstrumnál, pedig már pirkadt, már a részleteket is ki lehetett venni. Ám számukra nem léteztek részletek, csak a lényeg, hogy már órák óta alig szólnak egymáshoz.
Elindultak a Főtéren, és akkor hirtelen a negyvenéves férfi mindaddig meglehetősen szótlan útitársa fölkiáltott: „A fülbevalóm!”, és egyik kezével üres fülcimpáját tapogatta. Ugyanis az ékszer nem volt a helyén, valahol kiesett útközben, ki tudja, hol a hosszú gyaloglás alatt, minden bizonnyal a hajnali levegő ellen feltekert több réteg sál nyomta ki a helyéről. A nő kedvenc fülbevalóját (miként az rögtön kiderült, és a negyvenéves férfi nem merte megkockáztatni a kérdést, ugyan már melyik fülbevalója nem kedvenc a sok közül). Ott álltak az ébredező Krakkó szívében, és a feszültség úgy vibrált közöttük, mint egy begerjedt angyal.
„Sebaj”, mondta a negyvenéves férfi hirtelen elhatározással, „megkeressük!” És tudomást sem véve a felcsattanó indulatkitörésről, amely a maró irónia álarcát magára öltve vonta kétségbe a vállalkozás ésszerű mivoltát és sikerrel kecsegtető jellegét, tekintetét mereven a földre szögezve elindult visszafelé a másik irányból már ismert útvonalon. Érthetetlen módon lehetőséget érzett a helyzetben, mintha egy apró ékszer sorsa egyszerre más sorssal is összefonódott volna. Valóban kilátástalannak tűnt a vállalkozás, hiszen tudta, talán a pályaudvarig kell visszabaktatnia, tű a szénakazalban az egész, fáradt szemmel, kora reggeli fényviszonyok közepette alig van esély. De van! Elvégre akár itt is kieshetett, egy sarokra innen, s valahogy ez a lehetőség, neki, az örök kétkedőnek, megsokszorozta az erejét. „Ha kell, a vonattal is megteszem a visszautat, de a fülbevalót megtalálom!”, gondolta. És ahogy ezt gondolta, megpillantott valamit a földön. Apró, csillogó tárgyat. Lehajolt, diadalittasan emelte föl, és nyújtotta át a közeledő nőnek. „Voilà, Princesse.”, mondta alig sem leplezett önelégültséggel, „Látod, van csoda. Csoda Krakkóban.”, és várta az elismerést. A nő átvette az ékszert, egy pillantást vetett csak rá, és annyit mondott: „Ez nem az. Hasonlít rá, de nem az.”, majd apró öklébe zárta, és zsebébe süllyesztette a fülbevalót. Aztán belekarolt a férfiba: „Ide figyelj, te negyvenéves gyerek, ne csodát várj, hanem nézd meg velem a várost”, mondta, és húzta őt magával.
