A negyvenéves férfi lomtalanított.

A környéket megszállta a népvándorlás barbár inváziója, a hordák, amelyek ilyenkor elindulnak a peremkerületekből és a fővárost övező településekről a belváros felé, ahol várja őket a préda, csak nem harci szekereken és tüzes nyilakkal jönnek, hanem kimustrált gépjárműveken, és olyan soha nem látott szerszámokat kezelnek, amelyek még egy felrobbant televízióból is előbányásszák a használható alkatrészeket.  Az élet jelképei ők, a fejét mindenhol felütő életé, amely még a beton repedéseiben is gyomot növeszt. A negyvenéves férfi óvatosan járta ilyenkor az utcákat, mert tudta, hogy elég egy óvatlan mozdulat és ő is egy kimustrált furgonban végzi, s mire felocsúdna, már ki tudja, melyik peremkerületben találja magát utóhasznosítás céljából. „Én nem szeretnék utóhasznosodni”, gondolta a negyvenéves férfi gondosan kerülve a hordatagok vizslató tekintetét, „egyáltalán: hasznosulni nem szeretnék. Maradjon meg az életem olyan szépen célszerűtlennek, amilyen eddig is volt”, és a szokásosnál is jobban ügyelt arra, hogy tényleg becsukódjon a házuk kapuja.

            Fölért a lakásba, és hozzákezdett a lomtalanításhoz. Elsőként a leszakadt karfájú, rongyos huzatú fotelt gondolta levinni, amelytől már régóta meg akart szabadulni, de mindeddig nem tudott. A szobába ment, ahol az ablaknál állt a bútor – ám a fotelban ült valaki. Ősz szakállú, tenyérnyi fejfedős alak. „Csak nem akarod kidobni?”, mondta az alak azon a jól ismert hangon, amelyen ezernyi történetét mesélte annyi éven át. „Nagypapa, ki kell dobnom. Nem lehet mindent megőrizni.” „Nem emlékszel?”, kérdezte az őszszakállú, „ebben ültem, amikor te elköltöztél külföldre, miután elhagyott a feleséged. Hajnalban mentél, nem is akartál elbúcsúzni tőlünk, de én megsejtettem valamit, fölébredtem, átjöttem ebbe a szobába, és leültem a fotelba. Azt hittem, visszajössz még valami csomagért, de nem jöttél. Itt ültem egy órán keresztül, amíg meg nem értettem, hogy végleg elmentél. Tényleg nem emlékszel?” „Emlékszem, nagypapa. De nem végleg mentem el. Látod, itt vagyok.” „Csak hát éppen én közben…”, mondta a tenyérnyi fejfedős, „de hagyjuk. De a fotelt nem kéne levinned.” „Kell”, mondta a negyvenéves férfi, és fölnyalábolta a fotelt a benne ülővel együtt.

            Az utcán már várta a horda. Egymást lökdösve szaglászták, mi az, amit most a magukévá tehetnek. Egyikük meg sem várta, amíg a negyvenéves férfi lerakja a fotelt, kiragadta a kezéből. „Hé”, mondta csendes sértődöttséggel a negyvenéves férfi, de inkább fordult és ment vissza a házba. „Hát a tatával mi legyen?”, hallott maga mögött egy dohánykarcos hangot. „Azt csináltok vele, amit akartok”, gondolta a negyvenéves férfi, és megint gondosan ügyelt a kapu becsukódására.

            Ezúttal a lakás másik felébe ment, a nagyszülők egykori lakrészébe. Odalépett a szobabudihoz, amit a nagymama használt annak idején, amikor többször is elesett, és aztán már csak járókerettel tudott, úgy-ahogy, jönni-menni. „Úgyse szeretted használni”, mondta a negyvenéves férfi a nagymamának, aki ott ült az ágy szélén, ott ült, mint mindig az esései után, ott ült szótlanul, mintha nem lenne más dolga, mint a szótlan üldögélés. Nem szólt, csak nézett, és bár nem volt a tekintetében semmi szemrehányás, miként a nagymama tekintetében soha nem volt szemrehányás, akkor sem, amikor végül elvitték a nagy park övezte öregek otthonába, a negyvenéves férfi mégis úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik. „Nem szeretted használni, na, valljuk be. Inkább kikóvályogtál a vécére, még éjszaka is, holott annyiszor megtiltottuk neked. De te soha nem fogadtál szót, makacs voltál, bóklásztál a járókereteddel, aztán meglepődtél, hogy otthonba vittünk. Értsd meg, nem lehetett másként, nem tudtunk már vigyázni rád a nap huszonnégy órájában. Az otthonban legalább nem mászkálhattál, mert rád szóltak a nővérek.” A nagymama nem mondott semmit, csak nézte jól ismert tekintetével, amint a negyvenéves férfi fölemeli és elviszi magával a szobabudit. Ahogy az utcára ért, a horda ismét közelharcot kezdett az újabb tárgy megszerzéséért. Úgy látszik, mindegyiküknek volt odahaza nagyanyja, aki elesett és csak járókerettel tudott már mozogni.

            A negyvenéves férfi visszament a lakásba, és ezúttal a hálószobába tért. A falat műkedvelő festmények borították, amelyeket az első felesége festett, de ő a válás után is otthagyott, hogy aztán erre a nemtörődömségre rámenjen a második házassága is. A második feleség egész egyszerűen nem tudta vagy nem volt hajlandó elfogadni az első állandó jelenlétét. Ott állt most is az első asszony, girhesen, hosszú hajában a boszorkánytinccsel és villogó tekintettel figyelte, ahogy a negyvenéves férfi a festményeit kezdte leszedegetni. „Tudtam”, sziszegte, „tudtam, hogy sosem szeretted a képeimet. Persze, kitetted őket, mert papucs vagy, gyáva vagy, aki egy párkapcsolatot sem mertél normálisan fölvállalni. Az nem fölvállalása a dolgoknak, hogy állandóan úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne, kirakod a képeimet, ajándékokat veszel nekem, naponta százszor biztosítasz róla, hogy mennyire szeretsz, csak éppen közben nem vagy jelen. Elbújsz a saját kis világodban, ahol érinthetetlen vagy, mint egy pária, aki inkább vécét pucol, csak ne kelljen szembesülnie a valósággal. Te, te, te kis negyvenéves pária…”. A negyvenéves férfi nem felelt. Tudta, hogy közelharc lenne a vége, ha reagálna, mintha ők is a horda tagjai lennének, amit egyébként gyakran érzett az első házassága során. Úgy éltek ebben a lakásban, együtt a nagyszülőkkel, mintha az lenne a dolguk, hogy egymás létezéséből minél több használható alkatrészt szerezzenek meg a maguk számára. Nem válaszolt, hanem nagyon határozott és gyors mozdulatokkal leszedte a képeket a falról, és elindult lefelé az utcára. „Főnök úr”, hangoskodott az egyik hordatag, aki a leggyorsabban csapott le a szajréra, „megmondaná a feleségének, hogy engedje már el a festményeket?!” „Nem a feleségem”, válaszolta a negyvenéves férfi, „és mondja meg maga.”

            A lakásba visszatérve körülnézett, de nem jutott eszébe más lomtalanítani való. A konyhába ment, hogy igyon egy pohár vizet, és ahogy elhaladt a lomtárként funkcionáló egykori cselédszoba mellett, a második felesége cuccaira esett a pillantása. Minden ott volt, amit egyelőre még nem vitt magával, hosszú évek felgyülemlett ruhaneműi, papírjai, könyvei. A negyvenéves férfi először a helyükön hagyta őket, de aztán nem bírta látni, és inkább áthordott mindent a cselédszobába. „Hoppá”, gondolta, „itt az alkalom. Ha már eddig nem vitte el…” Odalépett a nagyméretű bevásárlószatyrokba és papírdobozokba gyömöszölt mindenféléhez, fölmarkolt belőle annyit, amennyi a kezébe fért, és elindult a kijárat felé. Biztos volt benne, hogy legkésőbb az előszobában a feleségébe fog botlani. De nem jött senki. Üres volt a lakás, mint egy sír feltámadás után. Ettől kicsit zavarba esett. Már az ajtónál járt, már nyitotta volna, de akkor hirtelen kicsúszott a kezéből az egyik doboz. Papírok szóródtak szét, a felesége megírandó doktorijának a jegyzetei. Leguggolt, s ahogy pakolni kezdte vissza a dobozba, bele-beleolvasott. Az egyikben arról a novelláról volt szó, amelyben az afrikai katona egy barlangban a szerelmével hódítja meg a nőstény oroszlánt. A negyvenéves férfi szép lassan visszarakott mindent, majd hirtelen elhatározással visszaindult a cselédszobába. „Jövőre is lesz lomtalanítás”, gondolta, „arra is hagyni kell valamit.”