A negyvenéves férfi egy reggel arra ébredt, hogy ötvenéves lett.
Nem volt ez rossz ébredés, holott nem is olyan régen búskomorságba esett a negyvenedik születésnapján, mert úgy érezte, hogy az élet eliramlott, mint egy postakocsi, amely olyan levelet visz magával, amit soha nem kellett volna megírni. Akkor mindenáron utána akart eredni a postakocsinak, hátha még utolérheti, de aztán lemondott róla, és inkább napokig a szobájában üldögélt. Kihullott a haja, elkopott a térdében a porc (az ő csodálatos térdében, amely percekkel, de legalábbis egy-két évvel korábban még a nála tíz-húsz évvel fiatalabbakkal szemben is felvette a versenyt a futballpályán…) és rossz szagot árasztott magából, mint egy többnapos vízi hulla. Ült a szobában, és gondolatban a végrendeletét írta, mert gyakorlatban ahhoz is spleenes volt, hogy papírt és tollat keressen elő.
De ezen a reggelen, ahogy a tükörbe nézett és egy ötvenéves férfi arca tekintett vissza rá, egyáltalán nem rendült meg. Mi több kellemes gondolatai támadtak. „Nézd csak”, gondolta a tükörképet szemlélve, „nem is olyan rossz képű.” „Sőt! Sokkal sármosabb, mint negyvenévesen – hogy a húszéves kori kalácsképéről ne is beszéljünk.” „Egy tisztes őszes halánték”, gondolta, holott egyetlen ősz hajszála sem volt, minthogy hajszála is alig, „tisztes, őszes, a nők számára…”, de aztán elvágta a gondolatot: „Egy lófaszt! Elég ajándékot kaptak már tőlem a nők! Most már megmaradok magamnak ajándék gyanánt.”, és azon kezdett töprengeni, milyen ajándék legyen aznap a maga számára.
„Lehetnék, mondjuk, csúcsmenedzser, az élet császára. Skatulyából kihúzott, Pierre Cardin-öltönyös, Gucci-cipős (olyan, amit csak Moët & Chandonnal szabad ápolni, különben kifakul a bőre) és luxus Audival járós. Okostelefonozós, hétvégéngolfozós, Nobubankosztolós, mindennőtmeggyakós.” „Na és gyomorfekélyes”, jutott eszébe, „minden csúcsmenedzsernek van gyomorfekélye, azt úgy adják hozzá. Márpedig gyomorfekélyt tudok produkálni magamtól is. Dehogy leszek én csúcsmenedzser.”
„Akkor mivel lepjem meg magam?”, morfondírozott, „Legyek valóvilágfi, körülrajongott celeb, teszem azt sztáríró? No igen, sztáríró szívesen lennék. Akinek a könyveit – regényeket persze, minden évben egy új nagyregényt, valami hálás témában , mondjuk titokzatos, ismeretlen hölgyek és reménytelenül szerelmes fiatal írók kapcsolatáról szólókat, amiket egy csöpp mágikus realizmus bolondít igazán olvasmányossá – veszik, mint a cukrot a világ nagy könyvvásárain, amelyeken, Frankfurttól Tokióig, ő napszemüvegben és szódabikarbónától vakító fogsorral van jelen, és csak dedikál, csak dedikál…” „Rém unalmas lehet egyfolytában dedikálni.”, rázta meg a negyvenéves férfi ötvenéves fejét, „Na meg minden évben regényt írni. És az a rengeteg utazás… Ott ülök a könyvvásáron Tokióban, és elvisz egy cunami. Kell a fenének a sztáríróság.”
„De akkor mégis mi kell,”, nézett farkasszemet a tükörrel a negyvenéves férfi, „mi kell neked most, hogy ötvenéves lettél?”
„A Nirvána”, villant az agyába, s ez tényleg olyan volt, mint egy megvilágosodás a fügefa alatt, mondjuk a balatoni kertjükben, az erdő alján, „nyilván a Nirvána – ahogy már Szabó hadnagy megmondta annak idején a seregben.”
Látta maga előtt a laktanyakönyvtárat, ahol ő éppen valami olvasmányt keresett az egyik könyvespolcon, s közben a kötetek között azt leste, amint Szabó hadnagy, a politikai tiszt, aki nem sokkal korábban vele is elbeszélgetett, és meglehetősen rosszul álcázott módon puhatolózott az akkor húszéves férfi (vagy inkább kamasz) és családja ideológiai nézetei felől, a tátott szájjal figyelő könyvtáros kisasszonyoknak a Nirvánába jutás lehetséges, ám Szabó hadnagy számára különösebb kihívást nem jelentő módjáról tartott előadást. Mint Szabó hadnagy elmondta: a Nirvánába a test szisztematikus edzésének útján lehet eljutni, és meg is nevezte a példaképét (értsd: tanítómesterét), egy hollywoodi filmcsillagot, egykori testépítőt, későbbi kormányzót, aki végzetes hatást gyakorolt az ő szellemi fejlődésére.
„A Nirvána”, gondolta a negyvenéves férfi, „a Nirvána az egyetlen méltó hely számomra, most hogy ötvenéves lettem. A Nirvána, ahol együtt lehetnék Szabó hadnaggyal és mindkettőnk hollywoodi tanítómesterével.” És ennek az üdvözítő gondolatnak a hatására a negyven-, ötven- vagy ki tudja, hány éves férfi alsónadrágra vetkezett, és hozzáfogott a Nirvánába vezető utat megalapozó reggeli tornájához.
