A negyvenéves férfit pellengérre állították.
Az egész úgy kezdődött, hogy az iskolában, ahol akkoriban segédkorrepetitori minőségben tevékenykedett, magához hívatta az igazgató. A negyvenéves férfi rosszat sejtve sietett az irodába, és nem kellett csalatkoznia. Alig csukta be maga mögött a párnás ajtót, főnöke, aki ott ült az asztala mögött és a feje a szokásosnál is vörösebb volt, már neki is esett:
„Mit hallok rólad? Már megint válsz? Ez már hányadik? Negyedik, ötödik? Hogy képzeled te ezt? Jól tudod, hogy ez egy mintaiskola, mintadiákokkal, akik mind mintacsaládokból jönnek, amelyekben a keresztényi elvek és a polgári norma olyan alapvetés, mint az, hogy kétszerkettő az négy.” (Az igazgató matematikus volt, és szeretett matematikai hasonlatokkal szemléltetni.) „Márpedig mintaiskolához és mintadiákokhoz mintatanárok kellenek. Szerinted ez milyen minta? Ötször elválni, amikor az anyaszentegyház egyet sem engedélyez. De rendben, eddig elnéztük neked a korábbi tévedéseidet, mert toleránsak vagyunk, s mert édesapád rendes keresztény ember, megbecsült tagja a társadalomnak. De ez most már túlmegy minden határon. Hogy akarsz te így példát mutatni a gyerekeknek? Pontosabban milyen példát akarsz te így mutatni? A szabadosság példáját? Mintha én azt tanítanám nekik, hogy kétszerkettő végeredménye tulajdonképpen viszonylagos, hol három egész kilenc, hol meg négy egész egy. Nem szabad elbizonytalanítani a gyerekeket, állandó és szilárd értékrendet kell tükrözni a számukra. Na de te… Ezzel az újabb lépéseddel…”
„Egyébként sajnálom”, mondta az igazgató, felállt az asztalától, a sarokban lévő mosdókagylóhoz ment és mosni kezdte a kezét, mintha hirtelen valami piszkot vett volna rajta észre, „tényleg sajnálom. Én még meg is értelek. Időnként nekem is kedvem volna elválni, de ezt én, mint igazgató, nem engedhetem meg magamnak. Igazából el szerettem volna tusolni ezt a dolgot. De már nem lehet. Túl sokan tudnak róla. Igazán jobban is vigyázhattál volna. Szülői panasz érkezett.” És meglobogtatott egy borítékot, amit a köpenye zsebéből húzott el. „Most pedig menj. A fizikaszertárban már összeült a fegyelmi bizottság.”
A negyvenéves férfi átbaktatott a fizikaszertárba. A különböző műszerek között már ott trónolt három kollégája: két tornatanár és a gondnok. A negyvenéves férfi azt hitte, beszélnie kell, védheti az igazát, vagy legalább elmondhatja a saját verzióját, de a bizottság elnöke, a gondnok csak annyit mondott: „Ne is ülj le. Meghoztuk a döntést. Egy esélyed van még. A rajztanár ellen is panasz érkezett. A tantestület nyílt szavazáson dönti el, hogy kettőtök közül ki bűnhődjön. A nagytanáriban már várnak.”
A bizottság tagjai is felálltak, s együtt mentek át a nagytanáriba. A terem zsúfolásig telve volt, a negyvenéves férfi még olyan arcokat is észrevett, amelyeket már évek óta nem látott, mert a hozzájuk tartozó személyek már rég nyugdíjba vonultak. Úgy látszik, egy ilyen alkalomra a vének tanácsát is összehívják. A terem végében pedig ott állt lehorgasztott fejjel a rajztanár. A negyvenéves férfi odakullogott melléje. Meg akarta kérdezni tőle, hogy őt mivel vádolják, de az egyik tornatanár megbökte, hogy ne beszéljen.
Közben megnyílt az igazgatói iroda ajtaja, megjelent az igazgató, és ünnepélyesen megszólalt:
„Kollégák! Két megtévedt kollégánk ügyében hívtam össze ezt a rendkívüli értekezletet. Mindkettőt bűnösnek találtuk, de iskolánk házirendjének értelmében egyiküknek megkegyelmezhettek. Kérdem tőletek, melyikük legyen az?”
És akkor a negyvenéves férfi a rajztanár nevét hallotta elhangozni közel száz torokból. (Később, négyszemközt, sokan mondták, hogy őt nevezték meg, de ez, sajnos, mint hozzátették, nem hallatszott a többiek miatt.)
„Világos, mint az egyszeregy”, hirdette ki az igazgató, „Kérem a testnevelő munkaközösség férfitagjait, hogy kísérjék az elítéltet a harmadik emeleti tornateremben felállított szégyenfához.”
És akkor a negyvenéves férfi két marcona kollégája kíséretében (egyikük egész úton bökdöste a térdével és szidalmakat sugdosott a fülébe, nyilván nem tudta megbocsátani neki, hogy a legutóbbi tanári futball-mérkőzésen a negyvenéves férfi többször is felbőrözte a labdával) elindult fölfelé a lépcsősoron, miközben a lépcső két oldalán az iskola diáksága állt sorfalat, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően adott hangot indulatának, amit ezúttal egyetlen pedagógus sem próbált meg mérsékelni.
Fölértek a harmadikra, végigmentek a folyosón, beléptek a tornaterembe, amelynek végében már ott állt a bordásfalhoz eszkábált pellengér. A testnevelők gumikötelekkel rögzítették hozzá a negyvenéves férfit. Amikor elléptek tőle, egyikük, a felbőrözött, még annyit szólt oda neki halkan: „ Na, most megkaptad. Kellett neked válogatni.” A negyvenéves férfi nem egészen tudta, hogy kell ezt értenie, de nem morfondírozott rajta, mert ismerte kollégája meglehetősen sajátos kifejezésmódját.
„És most ”, szólt az igazgató, „felkérek mindenkit, hogy hagyja el a tornatermet. Naponta kétszer, a nagyszünetekben, vissza lehet jönni köpködni, gúnyolódni és paradicsomot hajigálni. Harmadnapon pedig, ha a büntetés letelt, ünnepélyes keretek között szabadon bocsájtjuk majd a korrepetitor urat”, és energiatakarékosság céljából – elvégre nem csak minta-, de ökoiskoláról is volt szó – lekapcsolta a terem világítását.
