A negyvenéves férfi ismert egyszer egy lányt.
Nem volt ez a lány sem látomás, sem Abesszínia lánya, nem dalolt Abora hegyéről, s cimbalmot sem pengetett, teljesen átlagos lány volt, vagy az átlagnál csak épp egy kevéssel csinosabb, kevéssel okosabb, kevéssel kedvesebb. Jobban belegondolva persze elég sok volt az a kevés, legalábbis a negyvenéves férfinak akkoriban úgy tetszett.
A lányt egy folyosón ismerte meg, amely a munkahelyén volt, ott várt rá a lány, aki gyakornokoskodni jött hozzá, de nem egyedül jött, hanem kézen fogva az ikertestvérével. Ott állt ez a két lény, fiú meg lány, két tojás. A negyvenéves férfi pár napon keresztül nem tudta megkülönböztetni őket, holott a lányba első látásra beleszeretett.
No, nem első látásra. Látta ő már korábban is, csak akkor az ikre nem volt vele, talán ezért nem is tűnt föl neki. Akkor is gyakornokoskodni volt a lány a negyvenéves férfi munkahelyén, csak valaki másnál, de egyszer a negyvenéves férfi gyakorlatán is részt vett. És mégsem történt meg közöttük semmi. Nem tűntek fel egymásnak. Mintha tényleg az ikertestvér lett volna a helyzet kulcsa. Vagy talán még nem jött el az ideje.
De aztán az ikertestvér eltűnt. Hova lett, senki sem tudta, de a negyvenéves férfit, s talán a lányt sem érdekelte. Addigra már megtörtént közöttük az a valami, ami férfi és nő között minden konkrétum nélkül megtörténhet.
Ültek egy éjszaka is nyitva tartó helyen, méghozzá olyan intenzitással ültek, hogy noha a negyvenéves férfinak több ismerőse is jelen volt ott aznap éjjel, ő senkit sem vett észre közülük. Hogy a lány észrevett-e bárkit, nem tudni, a lány nem adta ki magát, sőt tulajdonképpen később sem adta ki magát soha. Megmaradt annak, aki – zárt, egész és titkos, valaki, aki minél többet beszél, annál kevesebbet árul el magáról. A negyvenéves férfi viszont föltárulkozott, s ezt nemcsak a szavaival, de egész lényével tette. Ilyen volt, nem tehetett másként. Már aznap éjjel szerelmet vallott, és azt is érzett, jogosan-e, vagy sem, ki tudhatja? Ő a legkevésbé. A lány talán tudta, de nem mondta, viszont úgy tett, mintha hinné. Ha más nem, udvarias lány volt.
Valami elkezdődött akkor éjjel, valami folytatódott aztán nappal – amit építettek, nem omlott le, mintha tényleg teljes lényüket adták volna az építéshez. Így telt az élet. Az életük.
De aztán (mert mindig van „aztán” – akkor is, ha látszólag nincs), mi is történt aztán? Oly könnyű rekonstruálni, legalábbis látszólag a kezdetet. Kell hozzá találkozás, márciusest, futó hóesés, futó mosoly, maradandó érzés. De lehet-e rekonstruálni a véget, főként, ha egy végtelen történet befejezésének tűnik?
Hogy a lánynak miért kellett elutaznia, nem jegyezték fel a krónikák. Tény, hogy mennie kellett, talán munkaügyben, talán más miatt, mindenesetre úgy ment, mint aki messzire megy, s nem csak távolságban. A lány elutazott, a negyvenéves férfi ott maradt a városban, ahol újra március volt, de nem esett a hó, mintha csak a havon múlna minden. Persze ki tudja, min múlik, talán múlik a havon is. Vagy csak azon múlik, hogy telik az idő, s némely ember tudja vele tartani a lépést, más ember viszont nem. Talán más ember volt a lány és a negyvenéves férfi? Talán. Mindenesetre másként léptek az időben, és nem egyazon folyóba. A lány elutazott, s a negyvenéves férfi nem kísérte ki az állomásra.
De azokban a napokban újra találkozott a lány ikertestvérével. Azon a helyen találkozott vele, amelyen azelőtt egész éjjel a lánnyal ült, most is éjjel volt, de a negyvenéves férfival nem ült senki. Ám egyszer csak odaült hozzá az ikertestvér. „Mért engedted el?”, kérdezte a negyvenéves férfitól szemrehányóan, minden egyéb bevezetés nélkül. „Mit tehettem volna?”, mondta a negyvenéves férfi, aki fáradt volt, nagyon fáradt, úgy érezte, mintha egy álomból beszélne kifelé, miközben azt sem tudja, hallatszik-e a hangja. „Mit tehettél volna? Hogy nem engeded.”, mondta az ikertestvér. „Próbáltam. Hiába.”, mondta a negyvenéves férfi. „Mert rosszul, és főként rosszkor próbáltad. Későn. Nem akkor kell nem engedni, amikor már bepakolt. És főként nem szavakkal, s még csak nem is tettekkel. Hanem a létezéssel. Az a baj veled, te negyvenéves, hogy vagy nem létezel eléggé, vagy pedig túlságosan is létezel. Hallottál már az arany középútról? Úgy lenni valaki számára, hogy az pont elég legyen neki, sem sok, sem kevés, pont elég. Erre gondolj, negyvenéves, ha még bármit tervezel a nővéremmel.” „De hát mit tegyek?”, kérdezte a negyvenéves férfi. „Mit? Mindent és semmit. Mindenesetre várj, mást nem tehetsz. De úgy várj, mintha cselekednél. Ahogy egy növény várja a virágnyílást. Egyszerre türelemmel és végtelen koncentrációval.” „Nem tudom, nem tudom, hogy kell.”, mondta kétségbeesetten a negyvenéves férfi. „Majd megtudod.”, mondta az ikertestvér, „Vagy sem. Pont ez a lényeg. Erről szól az egész.” Fölállt a negyvenéves férfi asztalától, és távozott.
A negyvenéves férfi pedig ült tovább az asztalánál, és arra gondolt, hogy várni fog. Ott fog várni, hiszen azon a helyen ismerte meg a lányt. És üldögélt ott egész éjjel, sőt még tovább is, ismerősök jöttek, akiket ezúttal észrevett, beszélt velük. És közben várt. Jönnie kell a lánynak, ide kell jönnie, hiszen itt kezdődött minden. Pedig a lány közben már tényleg visszajött. Megérkezett az állomásra, leszállt a vonatról, elindult a belváros felé. És eszébe sem jutott, hogy arra a helyre menjen, ahol a negyvenéves férfi várta. Mert március volt, de nem esett a hó. Talán a havon múlik mégis? Ki tudja? Ment, ment a lány, és egy olyan helyre tért be reggelizni a hosszú út után, ahol még sohasem járt. Kis hely volt ez a körút sarkán, új hely, csinos kis kávézó. Leült ott a lány, kávét rendelt és vajas kiflit, ült és nem várt senkit, csak reggelizett, szépen, komótosan.
A negyvenéves férfi ült tovább rendületlenül az egész éjjel nyitva tartó helyen, noha közben odakint már nappal volt, és annak idején már rég elindultak hazafelé, ami akkor még külön úti célt jelentett számukra. Ült tovább az asztalnál, és egyszer csak eszébe jutottak az ikertestvér szavai. Hogy úgy kell várnia, mint egy növénynek a virágnyílásra. És akkor, abban a kora reggeli kábult hangulatban, hirtelen világosság gyúlt az agyában, hogy hiszen a növény sem ugyanazt a virágot bontja ki, valahányszor eljön az ideje. Mindennek maga ideje van tehát, s ezé az egész éjjel nyitva tartó helyé minden bizonnyal lejárt. Bárhol inkább megtalálhatja a lányt, mint itt. Fölpattant, fizetett és az utcára ment. A lány is éppen akkor fizetett az új helyen, kifizette kávéját és vajas kiflijét, és indult. Egyszerre indultak el. Egyszerre indultak el, s talán egy irányba is, de ez akkor, abban a pillanatban még nem volt tudható.
