Toldott farkú szonett az életről és magamról

Negyvenhárom éves vagyok: ez van.

Az emberélet útjának telén,

 amit érdemeltem, csak azt kaptam,

minden ott van, ahol van: a helyén.

Volt már ez is, az is: feleség és

barát, szerelem, meg persze hűség,

és más is: megcsalás, összetűzés,

elhagyás és sok-sok néma kétség.

Ennyi volt? Biztos, hogy több a rossz volt?

Ennyivel telt ki rosszkedved tele?

Gondolj csak rá, mit ígért a telt hold:

„Az élet csupán hangtalan zene,

vakfolt az élet, mindössze vakfolt,

melyben mintha semmi sem fénylene,

de túl a fényen, túl hanghatáson,

van valami: az igazi élet,

s ott derül ki, hogy léted mivé lett.”