A negyvenéves férfi naplója
„«Az emberélet útjának felén…» Banális közhely, de miért kerüljem, ha hetek óta szívemben és nyelvemen van. Bármihez fogok, ezt hallom; ez sürget s ugyanakkor kedvemet szegi. Azt mondja, siessek s ugyanakkor megállít. Megérkeztem a sötét erdőhöz, melyről Dante beszél. Ide vezet bennünket a fény felé való tragikus vágyódásunk? Húsz éves korában mégis mennyire teljesebben él az ember.” (Jean Guéhenno)
„Csakugyan halványabb, íztelenebb az élet, negyven és ötven, só és bors között?... Néha úgy tetszik, soha nem volt ilyen igazi és valóságos. Negyven és ötven között nem a messzi távlatoknak él az ember s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a valóságos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosan ennek a napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.” (Márai Sándor)
Vajon teljesebben éltem húszévesen? Nem hinném. Hogyan is volt húsz éves koromban? Egyetemre jártam, életem legnagyobb élményének a katonaságot hittem, olyan önáltató intenzitással, hogy néhány pohár ital után magamból kikelve tudtam védeni ennek az élménynek a sorsfordítóan drámai jellegét későbbi feleségemmel szemben, aki akkor a barátnőm volt, és Erdélyből jött, megélt egyet s mást, még ha az ő tapasztalatait sem szabadott (volna) túldimenzionálni, egyszerűen azért, mert soha nem önmagában a tapasztalat számít, hanem amit az ember abból magának leszűr, és mi, két húszéves, nem sokat szűrtünk még le, főként talán azért nem, mert ezek a tapasztalatok mégsem voltak olyan rendkívül drámaiak. Az élet olyan, ahogy az ember megéli, és mi, de főként magamról kéne beszélnem, tehát én nem éltem meg igazán az életemet. Pontosabban ahogy megéltem, abban nem volt mélység, csak a mélység vágya. Ezt nem kritikusan mondom, hanem tényszerűen. Amikor a részegségtől zokogva ecseteltem barátnőmnek a katonaság szörnyűségeit, akkor nem a szörnyűségeken (amelyek gyakorlatilag nem léteztek, egész jól, egészséges lélekkel abszolváltam az egy év katonaságot), hanem az ecsetelésen volt a hangsúly. Egyetlen percig, még részegen se hittem el magamnak, hogy valóban szenvedtem volna a seregben, de abban a pillanatban mélyen átélhetővé akartam tenni ezt a szenvedést, hogy legyen valami súlya a létezésemnek, amit amúgy lepkekönnyűnek éreztem. Nem néztem szembe a valósággal, mert a valóság jelentéktelennek tűnt számomra. Holott a valóság megismerése, elviselése és megértése tényleg a legizgalmasabb feladat az életben. Ahogy egyik versemben írtam: farkasszemet nézni a valósággal, olyan erővel, hogy a valóság pislogja el magát. Ez így persze irodalom, de az már nem csak irodalom, ha az ember tényleg szembe tud nézni a valósággal, és meg tudja benne látni az önáltatáson, illúziókon, vágyakon túlmutató lényeget. Vagyis a valóságot látja, nem pedig annak égi mását. Ezt nem tudtam megtenni húszévesen, tehát nem éltem akkor teljesen. Hogy most, só és bors között, negyvenhárom évesen meg tudom-e tenni, nem tudom, de legalább tisztában vagyok azzal, mire kéne törekednem. Ez is valami.
