Kopogás (második, befejező rész)
Erre gondolt a negyvenéves férfi, a nő pedig úgy olvasott belőle, mintha könyvből tenné; egy a magas és a népszerű irodalom határán egyensúlyozó műből, mely jó tollú alkotót dicsér ugyan és nem szűkölködik emberi mélységekben, de a megengedettnél gyakrabban kacsingat a regényes félmegoldások és az olcsó hatásvadászat felé. „Ez nem lehet igaz,”, visította, „te tényleg azt képzelted, hogy én kiköltözöm a zöld övezetbe egy kacsalábon forgó vityillóba a dúsgazdag sztárügyvédhez, és gyereket szülök neki, csak azért mert pénze van?! Hogy ott élek majd, mint kikent-kifent kirakatfeleség, aki egész nap a lábkörmét lakkozza?! Hát te még mindig azt hiszed, hogy a pénz miatt hagytalak ott?!” És a negyvenéves férfi lehajtotta a fejét, mert szégyellte bevallani, hogy valóban ezt hitte, vagy legalábbis szeretett úgy gondolni rá, mint döntő tényezőre, ami őt afféle nem evilági hívságokat hajhászó irodalmi szegénylegényként tűntetve föl, némileg megóvná az „örök vesztes” bélyegétől.
„Az a baj veled,”, folytatta a nő, „hogy nem akarod elfogadni a valóságot. Nem lehet úgy élni, mint egy megveszekedett kelta bárd, aki unos-untalan a tények zsarnoksága ellen lázong. Fogd már föl végre, hogy éppen ezért mentem el, nem pedig azért, mert beleszerettem egy sertés-nagykereskedőbe, aki havi ötszázezer nettót és örök boldogságot kínált. És azt is tudod, hogy én igazán mindent megpróbáltam, de nem lehet úgy együtt élni, hogy csak az egyik fél van jelen a kapcsolatban. Mert te mindig másutt jártál, és most nem arra gondolok, hogy az indokoltnál sokkal több időt töltöttél a tanítványaiddal, vagy hogy hajnalonta az idióta haverjaid szállítottak a hátukon haza, és nekem nemcsak a cipődet kellett kifűznöm, hanem arra is vigyázni, nehogy mámorodban a szekrénybe hugyozz. Nem, mindez mellékes, ha szeret valakit, megteszi az ember, különösen, ha asszony. A baj az, ha a másik nem engedi, hogy szeressék, mert akkor nincs mit tenni. És te nem engedted, hogy szeresselek, noha mérhetetlenül vágytál rá. Látom a szemeden, hogy közbevágnál, de engedd, hogy megmagyarázzam. Mérhetetlenül vágytál a szeretetre, úgy általában, de nem tudtad elviselni, hogy ez a szeretet egy valakiben konkretizálódjék. Nem tehetsz róla, nem azért mondom, ilyen vagy és kész. Ezért ideális számodra a gyerekek társasága, nem pedig holmi fellengzős pedagógiai elhivatottságból. Náluk ugyanis elérheted, hogy következmények és főként kötelezettségek nélkül tapicskolhatsz az olcsón mért szeretetben. Én viszont sok voltam neked, vagy kevés, oly mindegy. Mindenesetre nem engedtél közel magadhoz, és ezt nem zárják ki menetrendszerű gyengédségrohamaid sem, amikor úgy szorongattál, mintha meg akarnál fojtani. Ilyenkor éreztelek a legtávolabb magamtól, mert tudtam, hogy éppen magadat próbálod legyőzni, és ez úgysem sikerülhet. Mert legbelül, a több kilónyi sziruposan elfolyó kulimász alatt hihetetlenül erős vagy, erősebb önmagadnál, már ha érted, mit akarok mondani. Akkor már jobban szerettem a suliból bajsza alatt a „Mi újság?” kérdésre „semmi”-t dörmögve hazasomfordáló énedet, mert az legalább nem volt mesterkélt. Mégis azt hiszem, sokáig elviseltem volna az egészet, - azt akartam mondani, „örökké”, de rájöttem, mennyire komikusan hangzana ebben a kiábrándult kontextusban – ha te nem lettél volna képtelen elviselni saját magadat. De rá kellett ébrednem, hogy egy kapcsolatban valójában az önmagunkkal való együttélés a legnehezebb. Az ember mindig azt hiszi, amikor talál magának valakit, hogy megoldotta az életét. Pedig az életnek nem kell „megoldódnia”, az élet egyszerűen csak van, hagyni kéne békében, menjen a maga útján, nekünk meg elterülni nyugton az ülésen és figyelni a tájat. Én az utazásokban is ezt szerettem legjobban, amit te nem tudtál megérteni, mert nem vagy „nomád”: amikor megy az emberrel a vonat és elsuhan a külvilág, és úgy érzed, bárhol leszállhatnál és ott, akkor jó lenne, de pont az a lényeg, hogy nem szállsz le, mert a „bárhol” nem azonos a „valahol”-lal, a „valahol” egy kicsit mindig megalkuvás a valósággal. A párizsi ösztöndíjakra is azért volt szükségem, hogy kipihenjem az állandó háborúskodást, amit magaddal folytattál, és amelyben én csak úgy vehettem részt, mint markotányos nő, aki a hadi kurva alkalmi szerepét is betölti, és miközben ételt-italt osztogat, illékony gyönyörben is részesíti a rászorulót. Nem sok köze volt tehát ezeknek az utaknak holmi könyvtárakban végzendő nagyképűen nevetséges kutatómunkához, amelynek csak díszlete ez a nagyszerű és félelmetes világváros, ami úgyis örökre mítosz marad számomra, koptassam bár ezer évig végtelen sugárútjait és porszagú metrófolyosóit. Nem, a lényeg az volt, hogy lehessek végre „sehol”, ha futólag is, félúton a valóság és a képzelet között. Hogy fölszabadulhassak egy rövid időre a teher alól, amit nem is a te elviselésed, hanem önmagad el nem viselése rótt rám. De most talán túlságosan fennkölt voltam, mondom hát másként.
Az utolsó párizsi utamon történt, amiről akkor még azt hittem, hogy csak abból a szempontból lesz utolsó, hogy többet nem utazom majd nélküled. Összeházasodunk, te megpályázod a lektori állást, és együtt megyünk ki néhány évre. Emlékszem, amikor ezt eldöntöttem magamban, és úgy éreztem, mintha megvilágosodás ért volna, egy pillanatra hihetetlen boldog lettem és fölszabadult, szinte lebegtem a valóság fölött, amit egy kis párizsi tetőlakás jelentett akkor számomra, amiben, ismerjük el, amúgy is van valami álomszerű; egyszóval azt hittem, a sors keze van a dologban, pedig egy utolsó, minden eddiginél hevesebb fellángolásban csupán a vésztartalékaimat emésztettem föl. Ismered azt a kis lakást a Bastille mellett, amely egérlyuggatta parkettájával, croissant-illatú mellékhelyiségével és az ülőkádas fürdősarokkal olyan, mintha eleve azért találták volna ki, hogy az érzelgős Párizs-imádók könyvek gerjesztette nosztalgiáját kielégítse. Nos, ott ültem az ablaknál, kilátással a rue Saint-Antoine-ra, amelyen nyüzsgött a nép a színpompás kirakatok előtt, azzal a tipikus párizsi nyüzsgéssel, aminek talán semmi más célja nincs, mint hogy pillanatonként magába szívja és újfent kibocsássa a város bódító légkörét; emlékszem, nem ment a munka, teljesen értelmetlennek éreztem az erőfeszítést, amit légből kapott áltudományos témámra pazarolok, egyszerre a napnál világosabban láttam, amit addig nem mertem magamban megfogalmazni, hogy nem a breton mondavilág tanulmányozása miatt vagyok ott, de még csak nem is Párizs miatt, hanem hogy ne legyek otthon. És ez a gondolat oly mértékben tűnt elviselhetetlennek számomra, hogy szerettem volna kinyitni az ablakot és kivetni magam a forgalmas főutcára. És akkor, ahogy lenni szokott, - vagy nem szokott, de jól hangzik – egyszerre kitisztult a kép, és rájöttem, nem nekem kell hazamennem, amihez semmi kedvet nem éreztem, hanem neked kell kijönnöd, és akkor majd minden megoldódik. És ettől boldogság fogott el, hagytam a fenébe a jegyzeteimet, és elmentem otthonról beleveszni a város forgatagába, és csak mentem órákon keresztül, már azt sem tudtam, hol járok, és vettem neked egy cd-t, nem is emlékszem, melyiket, látod hiába próbáltad fejembe verni annak a töméntelen szaxofonosnak, trombitásnak meg zongoristának a nevét, de abban a kegyelemszerű állapotban biztos voltam benne, hogy az a lemez nincs meg neked, és ahogy tartottam hazafelé, elhaladtam egy ház előtt a Szajna-parton, amelyen tábla jelezte, hogy ott lakott Camille Claudel, a szobrász, Rodin tanítványa és szeretője, aki aztán megbolondult és élete utolsó évtizedeit elmegyógyintézetben töltötte, és szerepelt a táblán egy idézet az egyik Rodinhez szóló leveléből, ami úgy hangzik: „Il y a toujours quelque chose d’absent qui me tourmente.”, örökké érzem valaminek a felkavaró hiányát, ugye jól fordítottam?, úgy értem, a lehetőséghez képest, hiszen úgysem adható vissza a többlet, ami egy másik nyelv kifejezésmódjában rejlik, és akkor csak álltam a tábla előtt és nem Camille Claudel sorsának tragikumát olvastam ki a sorokból, mint máskor, nem is a magamét láttam bele, hanem arra gondoltam, addig nem lehet baj, amíg ilyen mondatok léteznek, és a Szajna-parton mentem haza, és elkísért ennek a gondolatnak a magával ragadó varázsa. És ebben az eufórikus hangulatban telt utolsó párizsi hetem.
Aztán visszajöttem, és már a buszpályaudvaron összevesztünk valami teljesen pitiáner apróságon, és akkor értettem meg, milyen emberfelettien erősnek kell lennem, ha veled akarok maradni. És mégis megpróbáltam; tudom, ez önzően hangzik, nyilván te is megpróbáltad, de csak magamról beszélhetek. Ezután találtam ki, hogy házasodjunk össze, ami az előzmények fényében őrültségnek is tűnhetett volna, de úgy éreztem, ez az egyetlen esélyünk, hogy valóban összekössük a sorsunkat, ahogy mondani szokás. Ez a kifejezés amilyen fellengzősen hangzik, annyira nem jelent semmit. Mert két ember szerződhet arra, hogy attól fogva egy lakásban él, egy ágyban alszik és teszem azt közös bankszámlán tartja a pénzét, de a sorsot éppúgy csak a kegyes kifejezések szintjén lehet megosztani, mint a szenvedést. De ezt akkor még nem tudtam, a baljós előérzeteimet pedig úgy próbáltam meg elhessegetni, hogy ragaszkodtam az egyházi esküvőhöz. Azért beszéltem meg szüleiddel, hogy mindenképpen apád nagybátyja adjon össze minket, mert abban az öregemberben éreztem valami nem hétköznapi erőt, amiben teljességgel babonás alapon vakon kezdtem bízni. Olyannak láttam a bácsit a maga börtönviselt múltjával, mint aki már megjárta a földi élet kálváriáját és készen áll arra, hogy magára vegye a mások sorsát. Ma már ez nevetségesen hangzik, de akkor teljesen lehetségesnek, sőt logikusnak tetszett. És akkor nagycsaládilag elmentünk abba a dombok közé rejtett kis faluba, ahol úgy fogadtak bennünket, mint a királyi pereputtyot, amikor a birodalom legkisebb tartományába látogat, hiszen megjött a hőn szeretett plébános fővárosi rokonsága, és disznót vágtak a tiszteletünkre, meg tortákat sütöttek, és folyt a helyi direkt termő szőlő leve, amitől a fél falunak szürke hályog van a szemén, és minden szép volt és jó, csak én ájultam el , ha nem is az oltár előtt, de miután kijöttünk a templomból, amit mindenki az átélt izgalmakkal magyarázott, amiben igazuk is volt, ha nem is úgy, ahogy gondolták. Egyedül a bácsi nézett rám olyan tekintettel, mintha a lelkembe látna, de nem szólt semmit, mint aki már beletörődött abba, hogy az ő dolga nem több és nem is kevesebb, mint az imádkozás.
Aztán elutaztunk nászútra Bretagne-ba, ami afféle terra incognita volt mindkettőnk számára, amelyre gátlástalanul szabadíthattuk rá leggőzösebb képzelgéseinket; nekem Bretagne, miként a szakdolgozatom is mutatja, valamiféle önazonosság-keresést jelentett, a gyökerét vesztett erdélyi lány identitászavarát; neked pedig puszta könyvélményből táplálkozó látomást, amibe csak belerondíthatott a valóság, ami, legyünk őszinték, egy közepes tehetségű műkedvelő szüleménye. Merőben ingoványos területre merészkedtünk ezekkel a megalitok között folytatott tengerparti sétákkal, melyekkel talán tényleg az álmaink teljesültek, de van egy emberfajta, amelynek jobb, ha nem szembesül vágyainak földi másával. Ám egy hétig mégis mindketten úgy tettünk, mintha minden rendben volna, és valószínűleg te tényleg úgy is érezted, mert számodra az volt rendjén, hogy semmi sincs rendjén, és ezt te elfogadtad, vagy legalábbis úgy viselkedtél, mint aki elfogadja, de ez a magadra erőltetett áltermészetesség úgy ülte meg minden megnyilvánulásodat, mint a por. Azt hiszem, nagyon olcsó tréfa lenne a porallergiámra hivatkozni, de annyi bizonyos, hogy Bretagne-ban jöttem rá, mennyire hiú remény volt kettőnk közös külföldi életében bizakodnom. Ott döntöttem úgy, azalatt a látszólagos kiegyensúlyozottságban töltött egy hét alatt, hogy hazatérve ki sem csomagolom a cuccaimat és különköltözöm tőled. Miért pont ott? Nem tudom. Talán éppen a látszatnyugalom miatt. Amikor igazán rossz valami, az ember még reménykedik, hogy majd csak jobb lesz. Ezért valahányszor a nagy kiborulások, az ajtócsapkodós, tányér- és pohártörős botrányok voltak közöttünk, a legnagyobb őrjöngés közepette is úgy éreztem, mindez csak színjáték, aminek a végén majd jön a megoldás, ezt a vázát még a fejedhez vágom, de aztán egyszerre megváltozik minden, és kezdődik végre a komolyan vehető közös élet. Ám ott az óceán partján egyszerre rádöbbentem, hogy nincs mire várnom, mert ezentúl már minden ilyen lesz, ilyen derűsen reménytelen, ilyen jóllakottan kilátástalan, együtt valakivel, aki számára a szeretet állandó görcsös erőfeszítést igényel, egyfajta izzadságszagú megfeleléskényszert, mintha a szeretet valamiféle újgazdag garden party lenne, amelyen csak nagyestélyiben lehet megjelenni és kötelező széles mosollyal ökörségekről diskurálni. S ezt végiggondolva két lehetőség nyílt előttem: vagy a tengerbe ölöm magam, vagy elhagylak téged. És mivel van stílusérzékem, az utóbbit választottam.”
A nő hangja elhalkult, és aztán végleg elveszett a szoba berendezési tárgyai közt, ő pedig nézett keskeny szemeivel a negyvenéves férfira, aki csak most vette észre, hogy enyhén kancsít, mint annak idején, amikor nagyon akart koncentrálni valamire. Álltak egymással szemközt valamiféle komikus ünnepélyességben, mintha egyikük éppen megkérte volna a másik kezét, és most mindketten a válaszra várnak, ami csak nem akar elhangzani. A negyvenéves férfi úgy érezte magát, mintha valóban egy újgazdag kerti mulatságon lenne, érezte a szmoking szorítását és a nyakkendőét, amely torkára feszülve akadályozta a nyelésben, és bár tisztában volt vele, hogy meg kéne szólalnia, ha nem akarja, hogy hallgatása egyetértésnek tűnjék, meg egyébként is kérdések és válaszok tömege tolongott az agyában, amelyek felváltva oltották ki és élesztették újra egymást, de tudta jól, ha bármelyiket kimondaná közülük, óhatatlanul zagyvaságnak hangzana, egyszerűen azért, mert bizonyos helyzetben a kimondott szó képtelen közvetíteni a mögötte megbúvó gondolatot. A nőre sandított, mint azon a reggelen, amikor a másik férfi már végére ért mondanivalójának és úgy állt föl a székről, mintha egy látványos védőbeszéd után a közönség viharos ovációját várná, még egy olyan mozdulatot is tett, mintha meg akarna hajolni, de aztán csak odalépett a negyvenéves férfihoz és átölelte, akinek erről egy kétezer éves jelenet jutott eszébe, melynek a hagyomány szerint a Gecsemáné kert szolgált hátteréül, de nem volt ereje kibontakozni az ölelésből, csak pislogott a férfi hóna alól a nő felé, aki azonban olyan buzgalommal meredt a kezében tartott fésűre, mintha az élete múlnék azon, ha el kéne szakítani róla a pillantását.
A negyvenéves férfi nemcsak azért nem tudott mit mondani, mert az akkori beszédképtelenséget érezte, hanem azért sem, mert az volt a benyomása, hogy a nő megkapó monológja azt a célt szolgálja, hogy gondosan kifésüljön és masnival díszítsen egy hétköznapi, borzas kis esetet, meghamisítva ezáltal pont a lényegét, vagyis természetes kócosságát. S mindezt azért teszi, mert minden látszat ellenére sem tud választ adni az őt kínzó kérdésekre. Ezért aztán újrakölti a cselekményt, amelyben az események valósághű alakjukat öltik ismét magukra, de azzal a szabad szemmel szinte észre sem vehető eltéréssel, amit a történetalakító szándék módosít rajtuk. Látszólag úgy marad az egész, ahogy a valóságban történt, csak egyszerre minden visszamenőlegesen is értelemmel telítődik. Olyan ez, mint a cirkuszi illuzionista produkciója: a flitterruhás partnernő bemászik a ládába, amelyet valóban keresztülszurkálnak borotvaéles kardokkal, és amikor kinyitják a ládát, a szép hölgy tényleg sértetlenül bukkan elő…- csak éppen közben történt valami, amit hozzáállás kérdése, hogy varázslatnak vagy trükknek fogunk-e föl. Ehhez hasonlóan hajigálta az egyes valóságdarabokat egy varázsdobozba a nő, hogy aztán jól összerázva összefüggő történetként húzza elő őket. A baj csak az, hogy az illúzió múltával az egész újfent széthull darabokra, és maradnak a puszta tények, melyeknek nincs önmagukon túlmutató jelentésük.
Erre gondolt a negyvenéves férfi, és közben a padlót borító virágmintás szőnyegre esett a pillantása. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt és fölhajtotta a sarkát, mert az a benyomása támadt, hogy nyilván a konyhájuk fölött áll, és ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy lekopogtasson. És egyszerre tisztán látta magát, amint ott ül az asztalnál, a dolgozatkupac mellett, és azt írja éppen a spirálfüzetbe, hogy „Napok óta ülök az ablaknál és Platónnal szöszölök, és nem megyek vele semmire, mert oly távoli ez az egész, miközben végzetesen ismerős, mely érzésnek azonban igencsak kevés köze van a szöveghez. Nem is értem, miért vesződöm vele, különös tekintettel arra, hogy napok óta még az iskola környékén sem jártam, („Mélyen tisztelt igazgató úr, fiam, sajnálatos gyengélkedése folytán bizonytalan ideig nem tarthatja meg az óráit. Ne aggódjék, kedves asszonyom, majd Mikola kolléga, a magyar munkaközösség vezetője és egyben a nyelvtudomány doktora gondoskodik a helyettesítésről. A kedves fiának pedig az egész tantestület nevében mihamarabbi gyógyulást kívánok…- de azért alkalom adtán tessék a körmére nézni, hogy, hehe, nem-e rázza föl a lázmérőt?!”) és igazából igen kevés esélyét látom annak, hogy a közeljövőben Platónról vagy bármely más antik széplélekről tartsak előadást, ám mégis ellenállhatatlan szükségét érzem, hogy foglalkozzam valamivel, pontosabban, hogy éppen Platónnal foglalkozzam, de legalábbis úgy tegyek, mintha vele foglalkoznék, a magam számára tegyek úgy, mert rajtam kívül senki sincs a lakásban, tehát, hogy a magam számára játsszam el ezt a szerepet, az órára készülő tanárét, lapozgassak a kötetben és jegyzeteket készítsek, amelyek visszaolvasva nem szólnak az égvilágon semmiről, pontosabban éppen arról szólnak: a semmiről, és ha telefonál anyám, hogy elhívjon magukhoz vacsorára, akkor arra hivatkozhassam, hogy ne haragudjék, de el vagyok foglalva, elő kell készítenem a Platón órámat, mire ő fölsikoltson örömében, hogy ezek szerint rászántam magam végre, hogy bemenjek az iskolába, mire azt feleljem, hogy túlzásokba azért ne essünk, a Platón órát a magam számára fogom tartani, már ha egyáltalán elkészülök vele, és gyorsan lecsapjam a kagylót, mielőtt sírva fakad.”, írta a negyvenéves férfi, és bár erejét megfeszítve igyekezett a szövegre koncentrálni, tisztán hallotta a szűnni nem akaró kopogást.
