A negyvenéves férfi (itáliai úti) naplója
Trieszt
Szombat délben esküvő a trieszti dómban. XI. századi freskók között álldogál a násznép egy része, a pap még csak üldögél az oltár előtt, várják a menyasszonyt. Egyszerre, mint egy Fellini-filmben, óriási kalapos, érett szépségű hölgy érkezik, olyan elánnal, mintha róla szólna az esemény (nyilván úgy is érzi, hogy miként az egész élet, ez is róla szól). Hangja betölti a templomot, lerohanja az egész násznépet, mindenkit végigcsókol, még az öreg papot is, akinek a szemében a csóktól egy pillanatra felébred a férfi, hogy aztán eltűnjék onnét, s visszaadja helyét Isten szolgájának. A nő pedig, ahogy jött, úgy távozik. Filmbe illő, vérbeli olasz színjáték.
Duino
A kastély, ahol Rilke az elégiákat. A szikla tetején, a tenger fölött, rózsalugasokkal körülölelve. Nem messzire, egy másik sziklán a régi kastély romjai, mintha Caspar David Friedrich festette volna. A kastély kertjében egy tengerre néző kőasztal, ahol Rilke a feliratok szerint az elégiákat írta, az egyetlen hely, ahol egész biztosan nem írta őket, mert egy normális költő nem a szabad ég alatt, durva kőasztalon költi a verseit. Az egész együtt - kastély, rózsalugas, tenger és Rilke kőasztala – tömény giccs. Az egész együtt - kastélyostul, rózsástul, tengerestül, Rilkéstül, giccsestül - csodálatos. Nagyjából az, amiért - többek között - élni érdemes.
