A negyvenéves férfi naplója

Van nekem egy barátom. A szobi remete. Több mint egy évtizede nem mozdul ki Szobról, csak ül a szobájában és írja a regényét. (Így a legenda: http://dunalegendarium.blog.hu/2011/04/06/szabo_adam_a_remete_avagy_a_duna_regenye#more2805313)

Van neki egy kötete, mely kötetet (Hányat alszunk a feltámadásig?) sokaknak dedikált annak idején, és e sokak könyvespolcán azóta is fellelhető, ám máshol nem, mert a könyvet, hibás nyomása miatt, visszavonták a boltokból, és nem adták ki újra. Egy könyv, ami van, de nincs. Nincs, de van. Miként barátom regénye, amelyet egyfolytában ír, de talán nem ír meg soha. Nem írja meg soha, de mindig lesz. A regény.

A minap egy másik barátomat helyettesítettem a suliban, dupla irodalom órát tartottam nyolcadikosoknak. Többek között a Remete egyik, számomra kedves és már többször tanított, novelláját, az Őszi szárnyasképet is felolvastam. Ez a novella angyalokról szól, angyalokról és egy alvó kertészről, az érseki kertről és az őszről, az őszről és katolikus nagyanyáinkról, egy titokzatos rajzolatú tenyérről, a tűről és a szögről, melyek szent dolgok, Mák Petiről és kereszteletlenül meghalt nővéréről, a pokol tornácáról és piskótalábak harangozásáról, Istenről, és arról, hogy mindez jó, nagyon jó. Jó ez a novella, nagyon jó. Megtartottam az órát, mindkettőt, majd mentem a dolgomra.

Aztán eljött az este. Eljött az este, és kaptam egy üzenetet. Egy lánytól, aki már nem annyira lány, annyi idős, mint én, mint én és a Remete, fiatalkorunk jóismerőse, főleg a Remetéé, de amikor pár hónapja az iskolában összefutottunk, és kiderült, hogy odajár a kislánya, úgy megörültünk egymásnak, ahogy csak fiatalkori jóismerősök tudnak. És most ez a lány, aki már nem annyira lány, de nekem örökre lány marad, ezt írta:

"Hogy röviden idézzem csak a lányomat, "anya, kurva jó magyar órát tartott ma a helyettesítő tanárunk!!"

Ez jól esett, rendben, de nem ez a történet lényege. A történet lényege, hogy válaszomban megírtam neki, mit tanítottam, hogy közös barátunk, a Remete egy novelláját tanítottam. Mire a lány levette a könyvespolcáról a Remete könyvét, hogy megmutassa a kislányának. "Nézd csak, Zsófi!", mondta neki, és kinyitotta a kötetet. És a következő dedikációt találta benne:

""Édes Zsófika! Ez a Te első könyved. Majd ha megtanulsz írni meg olvasni, olvasd el!És meséld el, miket álmodtál most. Bp, 1998. november 25." És aláírásként barátunk, a Szobi Remete neve.

A könyv megtalálja olvasóját.