A festő
K. L.-nek
Van a festőnek egy képe. Hogy mi van rajta, nem tudom. Talán ő maga sem. Nem festette meg ezt a képet, noha megfestette számtalanszor. Nem festette meg, és nem is fogja. Van kép, amelyet nem lehet megfesteni. És mégis van. Valóságosabban, mint a megfestett képek. Nem biztos, hogy remekmű. A remekmű az ítészek szóhasználata. Képeket kell festeni, nem remekműveket. Aztán ami remekmű, úgyis az, függetlenül a világ ítéletétől. A festő képeket fest. Esti autóutakat, tengerpartokat, ipari létesítményeket, alakokat, tájakat. A világot festi, a saját világát. Képeket fest, de egy képet fest, amelyet talán nem fest meg soha. Azt a képet, amit nem lehet megfesteni, de ami minden részletbizonytalansága ellenére olyan élesen él benne, hogy valóságosabb minden elkészült és majdan elkészülő képénél. Az a kép, amely a festő saját víziója a világról, arról a világról, amely csak az övé. Az a kép, amely számtalan variációjában újra és újra vászonra kerül az ecsetjéről, és amely elénk tárja a festő saját világának sok-sok egyedi részletét. A kép, amely a festőben él, s melynek kivetülése és a festő általi kivetítése sok-sok képben adja vissza a festő egyéni látomását a világról. A világról, mely van, s mégsem lenne nélküle, a festő nélkül. Egy festő ennyi. Ennyi, amit el lehet, de el is kell mondani róla. Minden egyéb a világ ítélete.
