HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

Kelta keringő

2012.12.18. 14:35 Kollarik

5.

 

A festő nézte a fényképet, látta az esernyőt, a homokot, a tengert és az emberpárt, a barátait, de nem őket látta, hanem azt az estét, amikor felment a barátja lakására, ahonnét aznap délben költözött el a nő, a barátja felesége.

            Vasárnap volt, szürke és szennyes februári vasárnap, az az időszak, amikor már rég elfelejtette az ember az év végi ünnepeket , elfelejtette az új év kezdetét is, mindent elfelejtett, ami a tél öröme, maradt a szürkeség, a hideg, a kilátástalanság, a tavaszvárás reménytelensége, a hóból, ami ünnep volt, amikor először leesett, a hóból sem maradt más, mint a nagyváros utcáira fagyott, szmogtól szennyes jégkása, aminek szépsége már nem volt, nyűge annál inkább. A festő nem szerette a februárt, a februárt szerette legkevésbé az év hónapjai közül, még a ködös, halálvágyó novembert is jobban szerette, jobban szeretett bármit ennél, mert ilyenkor fogyott ki belőle leginkább a szusz. És mindig félt a februártól, azelőtt, ameddig csak vissza tudott emlékezni, irracionálisan, teljesen megmagyarázhatatlannak tűnő szorongással félt tőle, egy ideje azonban érthető racionalitással, mivel pár éve február elején csúszott bele egy hosszú-hosszú mélakórba, amelyből majd egy évébe telt, amíg ki tudott jönni, de máig sem volt benne biztos, kijött-e igazán, ő-e még egyáltalán, aki kijött belőle. Azóta okkal félte a februárt, és mindig harci készültségbe rendezkedett a hónap elején, hogy visszaverje a tudatalatti esetleges újabb támadásait, de tudta, hogy némely támadás ellen esélytelen.

            Azon a vasárnapon későn kelt, egyébként is sokat aludt az ilyen nehéz időkben, de aznap különösen, dél is volt már, mire sikerült az ágyból elővergődnie. Ott állt papucsban az ágya lábánál, arccal egy reménytelen vasárnapnak, amikor festésről szó sem lehet, nem lehet szó másról, mint túlélésről, amihez talán csak néhány pohár ebédre elfogyasztott vörösbor nyújthat némi támogatást. Erre gondolt, amikor megszólalt a telefonja.

            Hogy elment. Hogy van valakije. Hogy szedte a cókmókjait, és elköltözött. Hogy nem vitt el mindent, dehogy. Csak elment egy kisbőrönddel. Hogy csak úgy bejelentette. Ébredés után, éhgyomorra. Felkelt, és aztán ezt mondta. Nem is mondta, inkább hallgatott, ő szedte ki belőle. Hogy nem megy, azt mondta. Nem megy így tovább. Hogy napok óta ezen rágódott. Hetek óta. Hogy épp külföldről jött meg, és ott is ezen rágódott. Van valakije. Egy kollégája. Szerelmes belé. De nem hozzá ment. Csak el. Mert nem bírta tovább. Nem bírta. Hát elment. El.

            A barátja telefonált, és ezt darálta a telefonba. A festő nem is értette először. Szavakat értett, összefüggéseket nem. Mint amikor az anyja telefonált egy időszámítás előtti napon, úgy egy éve, hogy meghalt az apja. Hallotta, amit mondott, de nem értette. Egész a temetésig nem értette, pedig rögtön hazautazott az anyjához, tartotta benne a lelket, intézte az intézendőket, szervezte a temetést, de egészen a szertartásig nem értett semmit. Így volt most is, ha nem is teljesen úgy. Pedig a barátja nem tűnt kiborultnak. Semmilyennek tűnt, nem semmilyennek sem, hanem pontosan semmilyennek. Ettől ijedt meg, ettől értette meg. Felajánlotta, hogy rögtön odamegy, de végül abban maradtak, hogy pár óra múlva. Mert a barátja azt mondta, hogy telefonálni akar. Beszélnie kell vele, a feleségével, de nem veszi fel a telefonját. De ő most hívni fogja. Szakadatlanul fogja hívni. Mert beszélniük kell. Úgyhogy csak utána jöjjön. Hogy mikor? Majd szól. Pár óra múlva. És akkor majd megfőzi az ebédet, vacsorára főzi meg, amit ebédre akart. Majd szól. És akkor majd jöjjön.

            A festő világosan emlékezett ennek az estének minden részletére. A barátja nem telefonált, ő hívta fel, mert már esteledett s mert már aggódott. Nem tudta elérni a feleségét, nem vette fel a telefonját, de mindegy is. Ha elment, akkor mindegy. Persze menjen. Mondta a festőnek. Menjen csak. És ő ment. Ő főzte meg a vacsorát is, amiből a barátja alig evett, csak piszmogott néhány falattal, de inkább ivott. De azt sem sokat. Érdekes módon lerészegedni sem akart. Alapvetően nem akart semmit. Ez maradt meg a festőnek ebből az estéből, a barátja, aki nem akar semmit. Mert elment a felesége. S amikor nézte azt a fényképet, amelyen a tengerparton állnak a piros esernyő mellett, mindig ez jutott eszébe, az az este, maga sem értette pontosan, miért. Meg az a dallam, a kelta keringőé, amit pedig aznap este egyszer sem hallgattak meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kollarik.blog.hu/api/trackback/id/tr174971594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása