A negyvenéves férfi reggelivel kezdte a napot.

Tudta, hogy az élet meghódításához az élet tiszteletével kell megágyaznia, így puha szalonnát evett vöröshagymával és friss cipóval, s az egészet néhány kupica szilvóriummal öblítette le. „A mai nap, s mind a többi, mely az elkövetkező időkben utána sorjázik, nem a nők meghódításáról, hanem az életről fog szólni, s azt nem rettenti, sőt csábítja minden, ami valóságos illat, legyen bár hagyma vagy szilvórium”, gondolta és öltözködni kezdett. Gondosan öltözött, még nyakkendőt is kötött, ami pedig nem volt szokása, sőt nem is értett hozzá, de valahogy most mégis sikerült. Minden csak elhatározás kérdése, és a negyvenéves férfi mindeddig nem határozta el magát az életre. Irtózott tőle, mint ördög a szentelt víztől, mint nyafka nő a combjai közét érintő több napos borostától. Jobban kedvelte mindeddig a függönnyel elsötétített szobákat, ahol lámpafénynél olvasgathatja érzékeny tollú szerzők műveit az élet szép kiszámíthatatlanságáról, vagy maga körmölhet finom versikéket a lélek megannyi titkáról. „Na, de ennek vége”, gondolta a negyvenéves férfi, „eljött az én időm, kilépek a fényre.”

            Kezdetnek mindenesetre az ablakhoz állt. Február volt, annak is már lassan közepe, közeledett Bálint napja, mindazoknak ünnepe, akik egy mesterkélt dátummal szítanak érzéseket magukban. A negyvenéves férfi nem becsülte Bálint napját, miként az emberi érzések közül is többre becsülte már a szelíd tavaszt és a ködösen puha őszt, mint az őrjöngve lángoló és pillanatok alatt kilobbanó nyarat. Nézett ki az ablakon a februári szürkeségbe, s arra gondolt, hogy ez valóban nem hazudik, az élet színe ez, a szélsőségek közti árnyalat. Nézte a háztetőket, s az életre gondolt, melyet meghódít hamarosan. Az életre, amely olyan volt, mint ezek a háztetők: ütött, kopott, többnyire fekete, helyenként piros cserepekkel vagy hófoltokkal tarkított. Az életre, amely oly közel volt, akár ezek a háztetők, és oly elérhetetlen is, akár ezek a háztetők. Érezte a hagyma és a szalonna utóízét a szájában, érezte a szilvórium kipárolgását, de érezte a gyomrában szépen lassan felsejlő és hódító útjára induló fájdalmat is. „Élet, élet”, gondolta egy régi hangot felidézve magában, „mily jó volna elindulni beléd!”. Kitárta az ablakot, és mélyen beszívta a nyirkos februári levegőt.

            Aztán pillantása a szemben lévő ház falát borító hatalmas transzparensre esett. Egy könyvesbolt reklámfelirata volt, mely Bálint napjára ajánlott romantikus regényeket, szerelmes történeteket a vásárlóknak. „Lepje meg szeretteit Valentin-napra”, szólt a felirat. „Rendben”, bólintott a negyvenéves férfi, „meglepem.” És kilépett az ablakon.

Sokáig és jól esően zuhant.

Még meg is fordult estében, szaltózott egyet és aztán becsapódott… - egy hatalmas kifeszített ponyvára. Az ütés így is megremegtette minden tagját, de mi volt ez ahhoz képest, amit esés közben elképzelt. Elnyúlt a ponyván, egy pillanatra lehunyta szemét, csillagokat látott, majd kinyitotta, és akkor már mást is. Mosolygós arcot látott maga fölött, fehér köntöst és a köntösből, két hatalmas nyuszifülként előkandikáló méretes szárnyakat. „Hol vagyok?”, akarta kérdezni, de nem bírta kinyitni a száját. „Hol, hol…”, mosolygott a mosolygós arcú, mintha gondolatolvasó lett volna, „hát a földön, egy ponyván, amilyeneket a tűzoltók is használnak.” „Mit képzelt? Hogy csak úgy hagyjuk leesni?”, tette hozzá, „Ne legyen már gyerek, nem úgy megy az.” „És maguk kik?”, kérdezte a negyvenéves férfi, „Tűzoltók?” „Egy túrót”, mondta a mosolygós, és egy kósza legyet legyintett odébb a szárnyával, „Életmentők.” „Itt a tavasz, érti? Február van, és itt a tavasz! Legyek röpködnek a levegőben! Persze, mondhatjuk, hogy globális lópikula meg minden, de valójában tavasz, tavasz ez a javából!”, és újabb legyet kólintott fejbe a szárnyával.

            A negyvenéves férfi megpróbált feltápászkodni, de nem ment egykönnyen, egyrészt a ponyva, másrészt a becsapódástól még sajgó testrészei miatt. „Ha már ponyva, lehetne puhább is”, gondolta némi pikírtséggel. „Na, tessék, valakinek semmi sem jó.”, mondta a mosolygós gondolatolvasó már kissé kevésbé mosolyogva, „Kiugrik itt nekünk a harmadikról, ami régi építésű házról lévén szó, testvérek közt is a negyediknek felel meg, aztán arról panaszkodik, hogy kemény a ponyva. Tessék elhinni, hogy első osztályú tűzoltóponyvát használunk. Nézze csak meg, mi lett volna magából, ha nem azt használnánk.” És a szárnyával rámutatott valamire, amit a negyvenéves férfi, aki még mindig az egyensúlyát próbálta meglelni a ponyván, nem látott. Aztán mégis sikerült felülnie, és meglátta. Egy összeroncsolódott test hevert nem messze a járdán, amelyet éppen egy lepellel takart le egy feketeruhás, szárnyas figura. „Ő egy életzáró”, mondta a mosolygós, aki már ismét teljes beleéléssel mosolyogott, mint valami filmcsillag, „Most lezárja annak a szerencsétlen lúzernak az életét, aki úgy toccsant szét az imént az aszfalton, mint egy túlérett gyümölcs. Az is volt, túlérett gyümölcs.” „És őt mért nem?...”, villant a negyvenéves férfi agyába. „Hogy mért nem mentettük meg? Mert túlérett gyümölcsöket nem szokás eltenni télire. Elrothasztaná a többit. Előtte már nem volt perspektíva. Soroljam? Megcsalták, elhagyták, bedőlt a hitele, plusz volt egy szép kis áttétes rákja, bár arról nem tudott.” „És előttem még van perspektíva?”, hüledezett a negyvenéves férfi. „Hóógyne!”, mosolygott a mosolygós, mint egy biztosítási ügynök, „Azt nem maga dönti el, apukám. Kiskutya maga ahhoz.” „És ki elég nagykutya hozzá?”, gondolta a negyvenéves férfi. „Hát például mi”, mondta önelégülten a mosolygós, „Meg hát persze a főnök, ő a legnagyobb kutya.” „A fő életmentő?”, kérdezte gondolatban a negyvenéves férfi. „Nevezzük inkább életadónak, bár ő ezt nem szereti. Egyáltalán nem szereti, ha bárhogy nevezik. Ha megnevezik, rém dühös tud lenni. Olyankor régebben sáskajárásokat meg özönvizeket, ma már korszerűbben gazdasági válságokat és államcsődöket küldözget ide-oda. De most már inkább befogom, a fenének se kell egy fegyelmi.”

            „Értem”, gondolta a negyvenéves férfi, miközben nagy nehezen lekászálódott a ponyváról, bár nem nagyon értette. „Érti ám a nagy büdös francokat”, mondta a mosolygós, „Nem ért maga semmit, különben minek ugrálna ki a harmadikról, ami ráadásul negyedik. Nagy marha maga, de jó fajtából. Most kapott még egy esélyt. Tessék vele élni. Egyáltalán: tessék élni! Mi kell ehhez magának? Taps? Jó, akkor tapsolok, bazmeg. Mars élni, kiskutya!” És a mosolygós tapsolt egyet a szárnyával. Olyan volt az a taps, mint a mennydörgés. Talán még villámlott is hozzá. A negyvenéves férfi úgy érezte, mintha áramot vezettek volna belé. No, nem kettőhúszat, csak valami keveset, ami épp csak megcsípi az embert. Megcsípi, és feltölti energiával, mint egy lemerült iPodot. Ezt érezte a negyvenéves férfi, érezte az energiát, érezte, amint betölt a zenelista, és elkezdődik egy pattogó ritmusú szám[1], mely olyan, mint egy felkérés táncra. A negyvenéves férfi erre a dallamra indult el az utcán, és vissza sem nézett a mosolygós arcú és az ő életmentő ponyvája felé.