6.
A kérdés elhangzott, és Bart, a hóhér várta a választ. Jolanda azonban nem felelt. Ült a szalmaalmon, lába előtt az üres csuporral, majd felkelt, komótosan az ablakréshez sétált, és a fénycsíkba fektette a fejét. Így maradt lehunyt szemmel, és hiába nógatta Bart, hogy mi lesz a válasszal, aztán hiába káromkodott és fenyegetőzött, hogy majd még megbánja Jolanda, ez az utolsó lehetősége, nehogy azt higgye, hogy másnap az akasztófa alatt is felteszi neki a kérdést, most vagy soha, Jolanda nem felelt. Bart tett egy lépést felé, mintha neki akarna rohanni, de végül megfordult és kicsörtetett a cellából, a nehéz, vasalt ajtót hatalmas dörgéssel csapva be maga mögött.
Jolanda csak akkor nyitotta ki a szemét, akkor húzta el fejét a fénycsíkból, ment vissza a szalmaalomhoz, hevert le rá, és hevert szinte mozdulatlanul egész éjjel, mely éj az utolsó éjszakája volt Martin, a bíró ítélete szerint, ám most kapott egy lehetőséget, hogy mégse legyen az.
Jolanda arra gondolt, hogy nem akar Bart, a hóhér felesége lenni. Egyáltalán senki felesége nem akar lenni, most, hogy megszabadult Lucastól. Csak most jött rá, hogy gyűlölte Lucast és gyűlöli Bartot is. Jolanda arra gondolt, hogy nem érdemes úgy élni, ha az ember Bartnak, a hóhérnak a felesége. Bartnak, akitől mindenki tart, és akit mindenki megvet a városban. Bart, a hóhér feleségének lenni, és osztozni jogaiban és kötelességeiben, vagyis segíteni neki begyűjteni és elpusztítani a kóbor kutyákat, tisztán tartani az utcákat és a csatornákat, elföldelni a gazdátlan halottakat. Osztozni jogaiban és kötelességeiben, csak egy jogában nem, abban, hogy az elítélteket kivégezze, mert ezt a jogot Bart egyedül gyakorolja. Osztozni mindebben, de osztozni a megvetésben, a kitaszítottságban, amely Bartot sújtja. Hogy nem fogadja be semmilyen városi társaság, hogy nem jár a kocsmába, mert elhúzódnak tőle a többiek, hogy egyedül kell élnie a városon kívül, az akasztófadomb mellett. Egyedül, amin most szeretne változtatni, mert eddig még nem adódott városi asszony, aki hajlandó lett volna megosztani vele az életét. Úgy látszik, Bart kezd öregedni, kezdi aggasztani a magány, amelyben része van, asszony kéne neki a házhoz. Gondolta Jolanda. S azt akarja, hogy ez az asszony én legyek. Csakhogy én ezt nem akarom. Gondolta Jolanda. Nem lenne érdemes élni Bartnak, a hóhérnak a feleségeként, mert ennél még a halál is jobb. Gondolta Jolanda. Aztán arra gondolt, hogy talán jobb a halál annál az életnél, ami Bart mellett várható, viszont mégiscsak halál. És azt viszont nem tudta elképzelni, hogy meghal. El tudta képzelni, hogy Bart hátraköti a kezét és kivezeti a cellából, fel az akasztófadombra, az akasztófa alá, ráállítja a sámlira és a nyakába veti a hurkot – mindezt el tudta képzelni. Még azt is el tudta képzelni, hogyan szorul meg a kötél a nyakán, amikor Bart kirúgja alóla a sámlit, még a kötél rántását és nyakcsigolyájának a reccsenését is el tudta képzelni – de azt már nem, ami utána következik. A halált nem tudta elképzelni Jolanda. Jolanda nem akart Bart, a hóhér felesége lenni, mert senki felesége nem akart lenni, de elképzelni sem tudta, hogy másnap meghal. Így aztán csak feküdt a sötétben egész éjjel, azon az éjszakán, amelynek az utolsónak kellett volna lennie számára, feküdt, egy szemhunyásnyit sem aludt, és nem tudta, mit fog majd felelni Bart kérdésére az akasztófa alatt, de azt tudta, hogy Bart még egyszer fel fogja tenni neki a kérdést, mert különben nem állította volna dühöngve az ellenkezőjét.
