17.
Jolanda mit sem sejtett a kísértetekről. Bart nem volt a szavak embere. Szavak nélkül éltek egymás mellett, Bart azért, mert annak az állapotnak, amiről ő nem tudta, hogy mi, csak létezett benne, szinte lebegve, az egész életet könnyűnek érezve, minden tenni valót, feladatot, de a láblógatást ugyanúgy, amit pedig korábban nem szeretett, mert nem tudott mit kezdeni a láblógatással, inkább végigment még egyszer a város utcáin, csatornáin, nem rejtenek-e valamiféle ottmaradt vagy újonnan keletkezett mocskot, újra járta az utcákat, nem kóborol-e valahol mégis egy kutya, nem hever-e valahol egy gazdátlan holttest (egy időben megszaporodtak az ilyen hullák, vándorok, akiket gyanútlanul beengedtek a városfalak közé, mert megbízható kereskedőknek, árusoknak tűntek, egyszer csak ott hevertek az utcán, mintha temetőnek nézték volna a városkát, s olyankor Bartnak is megszaporodott a dolga, aminek ő voltaképpen örült, ám a város vezetői, élükön Martinnal, a bíróval már kevésbé, hoztak is egy rendeletet, hogy azontúl meg kell vizsgálni minden idegent, aki a város falai közé akar lépni, de hiába, voltak idegenek, akik a legtüzetesebb vizsgálaton is átmentek, és aztán nem sokára mégis ott hevertek az utcán, lehetett hívni Bartot, s erre nem volt magyarázat, ahogy annyi mindenre nem volt magyarázat, és aztán egy idő után abbamaradt ez a divat, nem jött több idegen meghalni, legalábbis alig, Bart pedig, ha nem is maradt munka nélkül, de többet lógathatta a lábát, amit ki nem állhatott), végigment inkább újra az utcákon, mielőtt hazatért volna semmit tenni, várni a másnapot, de most nem volt ilyen, szívesen ment haza, és csak ült, csak ült a söre mellett és nézte Jolandát, és nem szólt egy szót sem, vagy csak épp egyet-egyet, mert nem volt szüksége szavakra.
Jolanda pedig szótlan volt, mert nem tudta megszokni Bart állapotát. Nem tudta megszokni ezt a szerelmes férfit, ezt a bumfordi szerelmes alakot, aki olyan volt, mint egy medve, és nincs esetlenebb egy szerelmes medvénél. Jolanda sok mindent megszokott már életében, megszokta annak idején az anyját, különös főzeteivel, elmormogott varázsigéivel, amelyek közül nem egyet ő is megtanult, noha az anyjának nem volt kifejezett célja átadni neki a tudását, magának való volt az anyja, vagy csak tudta, hogy boszorkánynak nézik azt, aki főzeteket ismer, bűbájt űz, s nem akarta kitenni ennek Jolandát, pedig azzal, hogy az anyja volt s együtt éltek, óhatatlanul kitette, s Jolanda akart is tanulni tőle, különben mi marad számára az anyjából, ha az sem, amihez ért, s így kileste némely főzetek receptjét, némely bűbáj szóösszetételét, és az anyját, az ő különös, boszorkányos anyját is megszokta valamennyire, de mire igazán megszokta volna, megégették, s neki menekülnie kellett. Aztán megszokta Lucast is. Megszokta a halszagát, megszokta a kocsmázások utáni szeszszagát, megszokta a testi együttlétek közbeni testszagát, amely a halszagon is átütött, megszokta a durvaságát, sőt egy idő után úgy érezte, hogy a durvasága gyengédség, egy valódi férfi ilyen, hal- és testszagú (a szájszagról nem is beszélve, amikor, miközben leteperte, ragadozóajkai az ő száját keresték), erős, durva és határozott, fájdalmat okoz, tán azért, hogy neki kevésbé fájjon valami, amit nem tud és nem akar elmondani, mert férfi, a tettek, nem a szavak embere. Megszokta Lucast is, és talán még inkább megszokta volna, ha meg nem öli. De megölte, legalábbis azt mondták, s így nem volt lehetősége jobban megszokni.
Bartot azonban, úgy érezte, soha nem fogja megszokni. Hogy lehetne megszokni egy szerelmes medvét, aki ahelyett, hogy csinálna valamit, ahogy egy medveszerű férfihoz illenék, végezné a dolgát, vagy ha nincs már dolga, leteperné őt, magáévá tenne úgy, hogy közben fájdalmat okoz, fájdalmat, amit aztán meg kell szokni, ahogy Lucasnál már megszokta, de így, hogy Bart csak hazajött, leült és nézte őt, nem volt mit megszokni. Pontosabban az őt néző Bartot kellett volna megszoknia, de azt nem tudta. És még kevésbé tudta megszokni a hosszú nézés után vágyat érző Bartot, aki egyszerre felállt, hogy magáévá tegye őt. Ezt a Bartot még kevésbé tudta megszokni, mert ez a hatalmas hím valójában nem egyszerűen a magáénak akarta őt, ami a rend, hanem valami mást akart, valami teljesen érthetetlen dolgot, amit sem ő, sem Jolanda nem értett.
