30.
Bart, a hóhér azokban a napokban nem létezett. Volt, de nem létezett. Tette a dolgát, amennyire csak tudta, a hajnali elalvás után pár órával zavaros fejjel ébredt, egész nap kótyagos volt, mintha nem önmaga lenne, tette a dolgát, takarított az utcákon, megpróbálta befogni a kutyákat, ami hol sikerült, hol nem, és ha volt gazdátlan holttest, sírt kezdett ásni neki, de gyakran félbe hagyta. Egyszerűen elment tőle a kedve. Vagy kiesett a fejéből. Volt, hogy csak úgy, munka közben elfeledkezett a munkáról, és elindult haza. Jolandához. Mert Jolanda akkoriban már nem kísérte el a munkába. Otthon volt, és főzött rá. Vagy nem is főzött. Bart hazament, és nem várta étel. Igaz, Bart sem volt éhes. Szinte sosem volt éhes. Ő, a nagyétkű Bart, aki azelőtt egy fél ökröt egy ültő helyében befalt, most egy tálka köleskását is alig tudott magába erőltetni. Hazament, akár munka közben, de amikor hazaért, nem tudta, mit keres otthon, és újra visszament dolgozni. Úgy tenni, mintha dolgozna.
Martin, a bíró nem is rejtette véka alá elégedetlenségét. Csak azért hagyta meg állásában Bartot, mert a kivégzéseket még mindig jól csinálta. Az valahogy ösztönből működött nála. Pedig már nem okozott számára örömet. Fogta az elítéltet, fölvezette a dombra, felkötötte, és kész. Nem csinálta már olyan szertartásosan, annyi beleéléssel, mint korábban. De azért csinálta, és ez volt a lényeg. Még mindig jól húzta meg a kötelet, még mindig pontosan rúgta ki a sámlit. „Mindennapi akasztásunk add meg nekünk ma.”, imádkozták a szájtátiak, s ha nem is volt naponta kivégzés, amikor volt, az kárpótolta őket mindenért. Ezért tűrték meg még mindig Bartot, a hóhért, pedig az egyéb munkáit gyalázatosan végezte.
Aztán akár elvégezte, akár nem, este hazament. Ezeket szerette, ezeket az esti hazatéréseket. Mintha az este mindig hozott volna valami mást. Besötétedett, a nappali éles fény semmivé lett, és a sötétben újra lehetővé vált minden. Újra önmaga volt: Bart, a hóhér. A férfi, akinek asszonya van. Hazatér hozzá, és újra az övé. Nézheti, szeretheti, lefekhet mellé, átölelheti, és az éjszakában az is lehetségesnek tűnt, hogy ölelése megmarad Jolanda testén. Így ment haza minden este Bart, a hóhér, hogy aztán karja újra meg újra lecsússzék Jolandáról, és éjfél után ismét megjelenjék Lucas, és azt sziszegje másvilági hangján:
- Sose lesz a tiéd!
