A negyvenéves férfi naplója
A magyar történelem végzetes romlása minden bizonnyal ott kezdődött, amikor Csontváry üzenetét semmibe véve Ferenc Józsefet nem tették ki a napra, amíg a festő oda nem ért. Úgy általában nem ártana az uralkodóknak, ha néha kitennék őket a napra, hogy a saját kisugárzásuk helyett megérezzék a valódi fényt.
***
Egyszer el kéne menni Jajcéba. El kéne menni Mosztárba. Taorminába. De legalább még egyszer Pécsre, a Csontváry Múzeumba.
***
Megkérdeztem az Úristent, hogy ezt most mért. Mert oké, hogy húsvétkor hó meg minden (amúgy nem oké, de udvarias vagyok, mégiscsak ő az idősebb), de ez a kurva szakadó eső, amikor húsvéti bevásárlásra indulok mégiscsak túlzás. Azt válaszolta, hogy nem tudja, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek. Fekete napszemüvegben volt, fehér bottal, úgyhogy hittem neki. Még meg is sajnáltam, ahogy elindult az utcán, az ő kifürkészhetetlen útjaira, s közben a fedetlen fejét verte az eső. Úgyhogy vettem az esernyőmet, s én is útnak eredtem, s nem gondoltam többet az időre.
***
Végül mindig ugyanarról van szó, ugyanarról a harminc ezüstpénzről. Van, aki egy mestert ad el érte, van, aki egy hazát, van aki csak egy másik embert, aki szerette. S ez a harminc ezüstpénz lehet konkrét összeg, de lehet más is, bármi, ami elhomályosítja az áruló látását. Személyes ambíciók, egyszerű gyávaság, vagy az a téveszme, hogy ilyen módon lehet boldog. De a harminc ezüstpénz még senkit nem tett boldoggá. Ez az, amire minden árulónak előbb vagy utóbb rá kell jönnie. Mert ha nem jön rá, nem is valódi áruló, csak egy kufár, aki egy mesterrel, egy hazával vagy egy másik emberrel kereskedett.