2.
Beszélyünk egy húsvét utáni kora áprilisi napon kezdődik, reggeli hat órakor. Álomkórász akkor bújt elő a takarók közül, s lépett ki lakása meglehetősen didergetős légterébe. Nagyon fázott. Nemcsak azért fázott, mert a lakásban fűtés híján cudar hideg volt, hanem azért is, mert húsvét után volt, s bár a feltámadás minden bizonnyal megint megtörtént a transzcendencia térfogatán belül, ám Álomkórász ebből meglehetősen keveset érzékelt. Bár ki tudja: lehet, hogy Isten fia is didergett a feltámadás hajnalán. Feltámadni sem lehet könnyű. Erre gondolt Álomkórász, amint néhány suta tornamozdulattal megpróbált életet lehelni magába. Aztán meg arra gondolt, hogy reggel van, elmúlt az ünnep, maradt a szenny, mindaz, ami egy ünnep során testben és lélekben felhalmozódik, mint a kutyák piszka az utcákon. Maradt a szenny, no meg a tény, hogy kezdődik a tanítás az iskolában, siethet az öltözéssel, hogy beérjen csengetésre. Első óra: álomfejtés. Szent ég, gondolta Álomkórász, ugyan milyen álmokat hozhatott a kölköknek a húsvéti nyúl, amely csokitojásokkal és különféle likőrökkel, illetve pálinkákkal tömte meg őket a locsolkodás során? Jobb ebbe bele sem gondolni, nem faggatni őket, és inkább békés álomfejtő feladatsorokkal ütni el az időt. Vagy talán a saját álmaimról mesélhetnék, gondolta Álomkórász, azzal mindig sikert aratok. Igaz, mit is álmodtam az éjjel?, villant az agyába, és egyszerre jeges rémület járta át a szívét.
Beszélyünk idején megszűnt a tavasz Magyarországon. Eltelt a március, kezdődött az április, tavasz volt, de nem volt tavasz. Húsvétkor hó esett, nagycsütörtökön a harangok hópelyhek között szálltak el Rómába, s amikor a feltámadás hírét hozni visszatértek, még mindig hófoltokat láttak maguk alatt. Az örök optimista országban már azt rebesgették, hogy egyáltalán nem lesz többé tavasz, az alkotmányba illesztett kiegészítéssel szüntette meg a kormány mint a tél és nyár közötti fölösleges átmenetet jelentő évszakot. No de, ha nem lesz tavasz, mi lesz akkor?, gondolták az emberek. Csak tél lesz és hó lesz és csend és halál, s aztán rögtön nyár lesz és tűző nap és lárma és élet? Már ha az élet csak zajban és perzselő kánikulában képzelhető el. Nem akarták elhinni a magyar emberek, hogy ezentúl nem lesz március hóvirággal, mert csak hó lesz virág nélkül, s egy hónap, mely tényleg a hó napjait jelenti majd. Nem akarták elhinni, hogy az április nemcsak váratlan fagyot tartogat majd számukra, hanem fagyos napokat úgy általában, minden váratlanság nélkül. És azt sem akarták elhinni, hogy a május nem a nyár hírnöke lesz azontúl, a legszebb hónap a maga lágy melegével, amilyen meleget csak egy érett s az élet dolgaiban már megokosodott asszonytól várhat az ember, hanem maga a perzselő nyár, ez az őrült fúria, aki féltékeny dühében maga körül mindent felemészt. Nem, senki sem akarta elhinni, hogy megszűnhet a tavasz, pedig minden jel erre mutatott.
Erre gondolt Álomkórász, ahogy ezen az áprilisi reggelen kinézett az ablakon a fagyott szürkeségbe dermedt utcára. Erre gondolt, s még az álmára is gondolt, vagyis arra csak gondolni akart, ám egyszerre egy jeges kéz markolt a szívébe. Nem jutott eszébe az álma! Neki, az álomkórásznak, aki úgy élt mindenéji álmai között, mint egy otthonosan bebútorozott lakásban, ahol az ember mindennek ismeri a helyét: van álom a felkelésre, van álom az öltözésre, a borotválkozásnak is megvan a maga álma, miként mindennek, s legfőképp a mindennapi életben maradásnak. No de mi lesz így vele, ha egyszer elfeledte az álmát? Hogy éli túl ezt a téli áprilisi napot, amikor a létezés a megszokottnál is reménytelenebbnek tűnt számára? Mindennapi túlélésem add meg nekem ma, gondolta magában Álomkórász, de tudta, hogy csak az elveszett álom segítheti ki nehéz helyzetéből.
